3.

2.

A telephelyre érkezve a kapus felnyitja a sorompót,  kihajolok a letekert ablakon, köszönök.

Ma elkezdem leközölni több részben kisregényem. Fogadjátok szeretettel.

1.

A széles sugárúton fák alatt baktatott,
még a szél dúdolt egy szomorú dallamot.
Vasútállomásra érve jegyet vált most;
- Elmegyek, itt hagyom, e kegyetlen várost!

Ezt a versemet drága társamnak,  Dáma Lovag Erdős Annának ajánlom, válaszként, tiszteletből, gyönyörű verséért.

Ez a vers csak úgy jött!
Ne kérdezzétek, magam sem tudom honnan. Talán egy érzés szülte, ami még nem halt meg bennem.

Újra ébred a nap, csend honol mindenütt,
aranysárgán izzik a táj, hová lesüt.
Mélán ténferegve, egyre fentebb kúszik,
kristályként csillogva, harmatködben úszik.

Bomlik az egyensúly most mintha borulna,
a hadi szerencse ellenük fordulna?
Sok - sok elszánt harcos tüzes ördög, vágtat,
dübörög az ellen, indulnak a szárnyak!

- Napnak gyermekei, hunjaim, csatába,
pokolba a góttal, tiporjátok vágva!
- Lássátok az ellen felétek iramlik,
kilőtt nyilatoktól meghőköl, bicsaklik!

Megmozdult a harctér, hangosat morajlott,
Atilla magasba emelte a kardot.
Széles félkör ívben suhogott a penge,
az utolsó szót, a Gótok felé zengte!

A mezőn harci ménjén végig ballagott,
kardját felemelte, és büszkén baktatott.
Még szem elláthatott a végtelen mezőn,
napfény csillogott az özön embererdőn.

Egyre nőtt a sereg és amerre haladt,
ketté szelt népeket, s ellenséges hadat.
Így a Gótok népe ezen sorsra jutott,
ám az egyik fele csalárdan elfutott!

Úgy döntöttem, ma elkezdem leközölni több részben, folytatásban, ezt a verses történetet, melyet Gárdonyi Géza, "A láthatatlan ember" és Komjáthy István "Mondák könyve" című műve alapján írtam meg!

Mi is az az érzés ami az embert versírásra készteti? Ezt próbáltam leírni valamikor, 2011-ben.

Mi az mitől leülsz derengő homályban?
Lelkedet ringató égi gondolában.
Könnyedén lebegve tűnsz a végtelenbe.
Fejedet támasztod, gyűröd bal kezedbe.

Ha érted könyörögnék, távolba tekintve.
Végtelen messzeség, felhők felé intve.
Kérném az Irgalmast halkan fohászkodva,
Mennynek kapujáig „Mea culpát” szórva.

Ha  álmaid sem kísértenek többé,
nem csendülnek szavak, elnémul a hang.
Megreped a méla nyelvtelen harang,
üvöltő indulat kong közömbössé.

Azt tudtam, éreztem, erről az Erdélyi útról fogok írni egy verset.

Halni készül a csend, mély bíborba vontan.
Sírnak a csillagok, a vén hold is szótlan.
Éj, szemfedő alatt, nyugszik, pihen, holtan.