3.
Másnap majdnem este volt, mikor begördültem a telephelyre. A kapus kijött, felnyitotta a sorompót, kezét felemelve fogadta a köszönésemet, fejével biccentve visszaköszönt. Felberregett a motor, elindultam a benzinkúthoz, aztán a szokott helyemre. Kiszállva a vezetőfülkéből, körbejártam. Körülnéztem a gépemet, a szokásos ellenőrzés, szertartás. Már éppen indulni készültem a papírokkal, dokumentációkkal a kezemben hogy a csatos táskámból előszedve leadjam a portán, amikor megpillantottam Jóskát mögöttem állva.
- Jó estét Feri, köszönt.
- Neked is hasonlót - válaszoltam, elfogadva a felém nyújtott jobbot.
– Feri, most érkeztem én is.
- Arra gondoltam, ha leadtuk a papírokat, elmehetnénk meginni valamit együtt.
- Semmi akadálya, válaszoltam, de ha megengeded, én fizetem, ajánlottan fel.
- Majd legközelebb Feri! Én hívtalak! - mosolygott rám.
Lám – lám, mosolyogni is tud, gondoltam.
- Rendben van Jósk -, egyeztem bele, és elindultunk az iroda felé, hogy leadjuk a menetlevelet és a többi okmányt. A borozó sarkában levő asztalhoz ültünk le.
- Mit iszol ? - kérdezte Jóska.
- Egy gyenge fröccsöt. - válaszoltam.
- Maflást igaz? - mosolyodott el újra.
- Hát az milyen? - kérdeztem vissza.
- Az, - nézett vissza, mintha tűnődött volna pár másodpercet, és válaszolt: - Kétharmad szóda, a többi bor, világosított föl. A pulthoz ment, nemsokára visszatért egy tálcán két teli pohárral. Az én poharamat elém helyezve, leült velem szembe.
- Egészségedre! - koccintotta a poharát az enyémhez.
- Egészségedre Jóska!
A poharat letéve beszélgetni kezdtünk, szakmai dolgokról, a járművekről, vezetésről. Magam is kissé meglepődve a bátorságomon, neki szegeztem a kérdést.
– Jóska, hogyan lett az autód Szürke Bella?
- Ki nevezte el így, és miért?
Meglepődött, összerezdült egy pillanatra. Hosszú gondolkodás után válaszolt, a távolba nézve. Ábrándozva lassan szőtte a szavakat. Mintha nagyon messzire kellene vissza nyúlnia a múltba, hogy emlékezhessen.
- Én magam. Egyszer volt valaki az életemben. Ezt az érzést csak ő tudta adni nekem. Ő vele éreztem úgy magamat, ha együtt voltunk, mint amikor beülök a volánhoz, és a fülkében szinte érzem az illatát. Mikor az úton haladok, mintha az ő hangja, susogna kísérne. Így körülvenni, és elfeledtetni a világ összes baját, gondját velem, csak ő tudta. Volt egy szürke bokáig érő kosztümje. Most is látom magam előtt, ahogy a két csinos bokája elővillan belőle, ahogy lépeget. -
Hosszasan elmerengve elhallgatott, mozdulatlanul a távolba nézett, merengő arccal.
- Ne haragudj, ha megbántottalak, törtem meg a csendet.
– Á dehogy, dehogy! Sőt köszönöm, hogy szóba hoztad Feri, jó volt beszélni róla.
- Mi lett vele? Tettem föl a következő kérdést.
Hosszú töprengés a válasz, újra.
– Remélem, valahol boldogan él.
Nem firtattam tovább.
- Azt hiszem mennünk kellene, szólt. Holnap korán indulok.
Kiittuk a bort a poharainkból, elköszöntünk, és elindultunk az utcán ellentétes irányba hazafelé.
folytatás következik