A fehér hunok harcba indulnak
- Napnak gyermekei, hunjaim, csatába,
pokolba a góttal, tiporjátok vágva!
- Lássátok az ellen felétek iramlik,
kilőtt nyilatoktól meghőköl, bicsaklik!
- Ragadjatok vesszőt, elő hát az íjjal,
sziszegjen vércseként, halált osztó víjjal!
Az ég elsötétül s ostorként suhognak,
Vérteken kopogva, pajzsokon zuhognak!
Kétszázezer harcos kilőtt nyila jelzi,
Indul a derékhad, a küzdelmet kezdi!
A délcegen díszes római légió,
tépázott, meglepett, tántorgó sündisznó.
Eszmélni próbál, s a sorait rendezve,
bőréből tövisként tüskét meredezve!
Zárt hadrendet alkot, dobszó ütemére,
vonulni kezd immár, tettek mezejére.
Léptük ütemére rengeni kezd a föld,
alakzatuk teknősbéka formát felölt.
Vérben fekve marad fegyverét markolva,
kit nyílzápor elért, s szinte letarolta!
Mire ocsúdni kezd, Róma büszkesége,
s a napfényben csillan, vértek szürkesége,
Élen centúriók, fedve díszes pajzzsal,
vonulnak légiók, gyalog, lovas, haddal.
Attila előbb ér, mivel előbb indult,
mert a szárnyakon, a sereg egyre ritkult!
Időben érkezett, száguldva, robogva,
döngtek csapásaik, hatalmasat kongva!
Győztes gót sereget oldalába kapják
Ütik vágják őket, bőszen kaszabolják.
Teodorik király földre lehanyatlik,
mellkasában dárda, halódik, vonaglik!
A Vizigót sereg vezér nélkül marad,
felbomlik a hadrend, fejvesztve fut szalad!
Így lett igazsága a kimondott szónak,
és beteljesedett a táltosi jóslat!
folytatás következik