Ha  álmaid sem kísértenek többé,
nem csendülnek szavak, elnémul a hang.
Megreped a méla nyelvtelen harang,
üvöltő indulat kong közömbössé.

Dermedten kutatod sötét titkait,
sípoló sóhajod a távolba száll.
két nyitott tenyered dühödten kaszál,
semmibe markolnak görbült ujjaid.

Mert az örök bölcs, beszédes hallgatag,
egyenes derékkal álló roskatag.
Torzó sorsa immár lassan teljesül.

Test puttonyába megfonnyadt gyümölcse,
s belőle préselődött léleklőre.
Keserű nedve szonetté édesül.