Azt tudtam, éreztem, erről az Erdélyi útról fogok írni egy verset.

Vannak érzések, melyek kavarognak, és nem hagynak nyugodni addig, még ki nem írod magadból őket! Ebből született ez a vers! Először jártam gyönyörű ősi földünkön! Drága Jucinknak igaza van! Mi nem külföldön, Magyarországon voltunk! Fogadjátok szeretettel erre emlékező versemet.

Két tenyerem nyújtva egymáshoz simítom,
felnézek, ég kékjét hosszasan kémlelem.
Tollam nyugszik, pihen, hófehér papíron,
még halkan suttogom; - hallgass meg Istenem!

- Hallgass meg, tekints le, lásd e darab földet,
acélozd Hitünket, szikrázzon szürke szírt
- Gyémántként ragyogjon, rajta minden könnycsepp,
mit ébredő hajnal, zöld lankáira sírt.

Szelíd könnyed selyme, tengerként hullámzik
kopár szikla bérce a fellegekbe tőr.
Fenyvesek sötéten kúsznak a csúcsáig,
alattuk a cserjés rézsútos szögbe dőlt

Hol az égi ösvény elválik a földtől,
hadak útja porzik, sok lópata dobog.
Csillagok útjain felragyog a ködből,
seregével Csaba királyunk fent robog.

Talán eljön újra, érkezik váratlan,
íjjakon feszülve, megpendül az ideg,
Elárvult nemzetünk roskadoz fáradtan ,
koppan a nyílvessző kelevéz döng, zizeg.

Lásd felség harcolunk, igaz szívvel valljuk,
őrt állunk a vártán, bár számunk egyre fogy.
Szeretett hegyeink, soha el nem hagyjuk,
vérrel oltalmazzuk, a drága Székely hont.

Porba - sárba sújtott, népünk földi léte,
büszke alázattal viseljük hallgatunk.
Miként a Kárpátok lánca, s messzesége,
tomboló  orkánban, helyünkön maradunk!

Megfagyott hullámként tornyosul smaragdja,
Nap csókolja, szellő fésüli varkocsát.
Kikelet ormait, hólével faragja,
elmúlás vörösli lombsátor alkonyát.

Valamennyi levél egy - egy kósza lélek,
csendesen susogva, elválnak az ágtól.
Fakuló pázsiton nyugovóra térnek,
űzött gyermekeid, áldva Szűzanyánktól.

Ünneplőt ölt a táj, élénk tarka köntöst,
özönlik tengernép Csíksomlyóra tartva,
Végeláthatatlan, hosszú a sor, tömött,
a  templomtorony zsong, hívogat harangja.

Lüktet a hegyoldal, mintha szíve verne,
lábad elé csorog, keserűség, sorsunk.
Közös fohász Uram, hozzád, ünnepelve,
mikor mindannyian, még egy ország voltunk.

Árad  méltósággal, büszke alázattal,
utca szélén strázsál, kuporog a vétek,
Akik együtt élnek özön gyalázattal,
bősz Nemzet pusztítók, rettegnek, és félnek!

Jó Hargita anyánk ringat puha keblén,
hiszen örök testvér marad, Magyar, Székely.
Általad lett vaskos oly erős kötelék,
még élünk e földön, már senki sem tép el!

Hatalmas vagy Atyánk, számtalan országod,
de nincs kontinensed, talán egyetlen se.
Hol ne hallanák meg, fájó sóhajtásod,
s ősi rögjeinkre, haza ne vezetne.

Sűrű lombkorona, szinte rezzenetlen,
Ménrót gyermekei, mind össze borulnak.
Mit égben rendeltek fellebbezhetetlen,
Mennyei Anyánktól, értünk könnyek hullnak.

Fűszálakon gyöngyként fénylik, lassan gördül,
Hunok csillagharcosai hadakoznak.
Hargitán a Magyar imádkozni görbül,
Csíksomlyón pünkösdkor, mikor harangoznak.