ballada

A széles sugárúton fák alatt baktatott,
még a szél dúdolt egy szomorú dallamot.
Vasútállomásra érve jegyet vált most;
- Elmegyek, itt hagyom, e kegyetlen várost!

- Úgy elmegyek, többé, vissza sem tekintek,
utcáknak, házaknak, még búcsút sem intek!
- Döntöttem, végleges elhatározásom!
- Eméssze távolság minden csalódásom!

A peronra lépett, távolba révedve,
felhajtott gallérja, haját szegélyezte.
Fázósan szorítja narancsszínű sálját,
még a szél dagasztja begombolt kabátját.

Arccal arra fordul, s kendőjébe kapva,
könnyed selyemkelme, haja fodrát bontja.
Lebeg hullámozva, csillámlik a fényben,
üstökös csóvaként, szikrát szór a légben.

Várakozva nézi, messzeség határát,
végre meglátja a megcsillanó lámpát.
Hol a párhuzamos, szem magasságában,
ponttá zsugorodott, csík a valóságban.

Kiteljesedik, és egyre közeledve,
hangosan dübörög, dohog, lomha teste.
Majd kirajzolódik, megtöltve a sínpárt,
lebegteti akár, folyóvíz a hínárt.

Miként tovább suhan, gurul, könnyedséggel,
csikorog, felsikít, szinte félelmet kelt.
Ablakoknak sorát nézi elmerengve,
hogy szalad az tova, s lassul lefékezve.

Halkul, még morajlik, szűnik nyikorgása,
a gépet követi gördülő uszálya.  
Árnyékkal takarja, elnyújtottan kúszva,
a napfényt előlük vagonjait húzva.

Ajtója kinyitja, korlátját markolja,
lépcsőjéhez érve, meglebben a szoknya.
Ahogy lép felfelé, rúdján kapaszkodva,
kissé megrázkódik, izgalmát fokozva.

Szűk folyosón billeg, fülkéket kutatva,
Hol foglaljon helyet, egyedül maradna.
Bőrpárnába süppedt, izgalmát leplezi,
minden mozogni kezd testét bizsergeti.

Távolodik,  zúg - búg, morajlik haladva,
visszafelé fut, a síneknek szalagja.
Közeledik, szűkül, feléjük robogva,
majd alájuk siklik, hangosan csattogva.

A láthatárt szemlélve, szabályossá válva,
feszes lesz, ránctalan,  lengedező vállfa.
Melyen vasalt ingként, illatfelhőt keltő,
hullámzani kezd még, táncot jár a szellő.

Gördül tova, gerjed, dübörög a hangja,
nő a sebessége, száguldoz rohanva.
Fordul kissé dőlve, követve a pályát,
még a leány benne, álmodozza vágyát.

Lábait kinyújtva, kellemes melegben,
kutatja a távolt, kissé megszeppenten.
Tudja a messzeség, titok, ismeretlen,
Oda fut, arra tart, miben ők, csak ketten.

Együtt suhannak, egy érkezésre várva,
nyílként, rést hasítva, fátyolos homályba.
Elől a monstrummal, szerelvényét húzva,
mely olykor meg – megáll, s neki lendül újra.

Majd fokozva zúg egy, valóság világot,
eléri, s legyőzi, a zord távolságot.
Ezért vannak együtt, csak azért, nem másért,
szövetség, az egy irányba haladásért.

Elszürkül az égbolt, napot eltakarva,
ólomszínű felhők gyülekeznek rajba!
Szél támad, suhogva, ágakat szaggatva,
fák lombja hajladoz, recsegve, jajgatva!

Baljósan közeleg hideg borzongással,
lúdbőrös lidércként, rém alagútjával!
Melybe megérkezve, sötétségbe veszve,
világtalan bolyong színsávjait vesztve!

Csüggedve szemléli, komor, végtelenjét,
Ketrecében zártan, túlélő esélyét.
Körbe veszi magány, halk duruzsolással,
szinte átöleli, nyugtatja zsongással.

Eshet eső, vagy hó, tűzhet nap hétágra.
tombolhat viharként, jeget szórva rája.
Szürke felhők tömbjét, orkánként szabdalva,
hozzá el nem érhet, ott bent a vonatba.

Elemek szorítják, döngetik dörögve,
hatalmasat villan, majd mintha hörögne.
Szemközt támad, taszít, szinte visszatolná,
de nem alkud, halad, nincs mi megzsarolná!

Parittyakövekként, dörömböl, kopogva,
apró kavicsait, száz marokból szórja!
Majd ritkulva oszlik, palástját szakítva,
sírássá szelídül, könny özönét ontva.

Ő is így vonszolta, keserűség súlyát,
maga mögött hagyja elátkozott múltját.
Ketten vannak, s lelkük, mintha összeérne,
még foszlik a tegnap, remény révbe érve. 

Értük zokogna tán, sorsnak vad szeszélye?
Messzi horizontján pislákoló fénye.
Érte ébredezne, tűzként fellobogva?
Megvigasztalódván utolsót szipogva.

Szűnik fakósága, kapuját kitárja,
felragyog, szikrázik, napsugárnak bája.
Szélesre tárt kezek nyúlnának feléje,
cirógatva lágyan ölelnék keblére?

Záróakkordként cseng, kényszerült búcsúja,
mit feledne inkább, akárhová jutva,
Indulat, fájdalom, kétkedő, kísértés.
Szeretetet remél, áldott megbékélést.

Ki elől futsz leány, mi elől menekülsz?
Mitől félsz rettegve, s véled, eltévelyülsz?
Úgy érzed, számodra, az állhatatosság?
A véled szárnyaló örökkévalóság?

Hiszed, feledheted, a keserűséged?
Benned nem fáj, sajog, s többé már nem éget?
Annyi marad csupán, még rajta eltöprengsz,
mint szemed sarkából, aláhulló gyöngyszem.

Egy hű társad van most, kettőtökért száguld,
elfogy a távolság a láthatár tágul
Ameddig veled van mindegy hová jutnál
addig van esély, hogy magad elől fussál

Mert küzd, harcol, dacol, alattad gurulva,
még csendesen merengsz jövődet kutatva.
Körülvesz, elringat, tested kényeztetve,
babusgat, csacsogva, mintha atyád lenne.

Mélán, ott bent ülve, langyos kellemesben
Ablakán  kinézve, zakatoló csendben
Nyomasztó árnyképek, amitől szakadnak
Erdők, utak, dombok, mögéjük szaladnak

Híd alatt átbújva, kígyózik, tekereg.
Részeg imbolygással, bukdácsol, ténfereg.
Város széléhez ér, sorompók közt táncol.
Kíséri futását két oldalán házsor.

Kissé hátra dőlve, függöny szélét fogva,
ujjaira fonja, szinte kapaszkodva
Orcáját csókolja, üveg hidegsége,
ismeretlenségbe, réved ridegsége.

Ott a mosoly partján, szájnak szegletében
Felragyog, majd holnap, méla szenvedélyben!
Akár ölelő kar, mely simogat lágyan,
erős férfi mellkas, domborulatában.

Egyre védi, óvja, sodorja vigyázva,
hová csak az jut el, test tokjába zárva.
Kinek szilárd konokság a létezése,
útján társa marad, s óv gondviselése.

Versenyre kel futva, térben az idővel,
Szíve alatt súlyos, irdatlan nagy kővel!
Azt hinnéd, hogy villám, villogva háborog,
pedig alig mozdul, éppen csak vánszorog.

Felébredt a város, forgalmas az utca,
nyüzsög jármű, ember, mint ezernyi hangya.
Oldalra tekintget  kabátjába bújva,
készülődik a lány, haját igazítja.

A szerelvény lassul, szűnik robogása,
sustorog billegve, csillapul zsongása.
kinek ereje fogy, lankad, haldoklással,
mintha csak búcsúzna, büszke méltósággal.

Sínözön közt robog, jobbra - balra dőlve,
Recseg – ropog, dülöng, mintha megperdülne.
Tétován támolyog, vagonok sorában,
világtalan kutat labirintusában.

Szélesedik, tágul, terebélyesedve,
villaként nyíladóz, futását követve
Szürke kőrengeteg, a megvetett ágya
Megszámlálhatatlan, sok sín, acélcsápja.

Végre egyenesen, zizeg csordogálva,
kígyó fejét befúrja, az indóházba.
Kicsit még hömpölyög, nyújtottan csoszogva,
hosszú szerelvényét cibálva, vonszolva.

Felnyögve rázkódik, megáll, vonaglódva,
élettelen tárgyként, immár nem mozdulva.
Elválva a testtől, színes lélektenger,
Kiszáll, és elindul, belőle sok ember.

Kik néhány órára, ébren álmodoztak,
utazás volt nem több, miben egybe forrtak.
Rátekint a leány, éppen oda érve,
A mozdonyt megsimítja, könnyet ejtve érte.