Mi is az az érzés ami az embert versírásra készteti? Ezt próbáltam leírni valamikor, 2011-ben.

Mi az mitől leülsz derengő homályban?
Lelkedet ringató égi gondolában.
Könnyedén lebegve tűnsz a végtelenbe.
Fejedet támasztod, gyűröd bal kezedbe.

Jobboddal markolod papírlapra róva.
Betűkből formál szót, tintát görgő tollad.
Felfelé sodródva lenge uszályában.
Megleled, szárnyalva, suhansz mámorában.

Közben az értelem malmai megőrlik.
Gondolat búzádat izzé – porrá zörgik.
Pereg le teknődbe, hófehér varázsa.
Kemencédbe pirul, friss, foszlós  kalácsa.

Asztalodon hever, kendővel takarva.
Annak, ki éhes rá, szeletekre szabva.
Szemeit fürkészed, még ő elfogyasztja.
Hiszen érte sült, hogy éhét csillapítsa.

Mosolyában ragyog belső tükörképed.
Attól vált olyanná, amit ebből tépett.
Verset írni olyan, akár egy fuvallat.
Pirkadattal ér el, lágyan megsimogat.

Két puha kéz játszik, tested benső lantján.
Előcsalogatja, lágy dallamot hallván.
Egyre erősödik indulatok árja.
Száguldozásba kezd, törékeny bárkája.

Verset írni olyan, valamiért szólni.
Valakit hiteddel, szeretettel, óvni.
Hinni abban, ami soha el nem múlhat.
Nem temetni benne, sem jövőt, sem múltat.

Mert ez még ma miénk! S nem adod alkudva!
Csak az ki becstelen, rettegne, s alkudna!
Verset írni olyan, mint viharban járni.
Záporral, orkánban, daccal szembe állni!

Arccal felé nézve sarkadat megvetve!
Hajadat tépássza, homlokodba verve!
Köpenyed ráadod, csak Ő,meg ne fázzon.
Száraz maradhat még, van ki bőrig ázzon!

Verset írni olyan, valamit bevallni.
Súlyától roskadva kicsit belehalni.
Világ fájdalmaként mely benned sajogna.
Mind az miért sírva, rázkódtál zokogva.

Hangtalan üvöltő némaságba zárva.
Belőled, zeng, harsog, hangosat kiáltva!
Verset írni olyan, mint pokolra szállni!
Ördögök közt jámbor angyalként szolgálni.

Ezer torok ordít, Luciferért rondót!
S te csak magányosan, méltósággal mondod.
Himnuszát a jónak mit a lélek érlel.
Kevesen hallják csak, s szilánkokban ér fel.

Verset írni milyen? Vajon mi kell hozzá?
Betűk, szó, gondolat, mit egy érzés formál?
Tűz, mi ott ég, lángol, melegségét ontva!
Mondatok szálai, koszorúba fonva!

Drágakő könnyekkel, amit értünk sírnak.
Ez kényszerít arra, hogy én verset írjak.