Ezt a versemet drága társamnak,  Dáma Lovag Erdős Annának ajánlom, válaszként, tiszteletből, gyönyörű verséért. Első verseim egyike volt, 2010 szeptemberében írtam! Azt hiszem a második próbálkozásom volt, kicsit azért igazítottam rajta.
Drága Anna, és kedves mindannyian! Fogadjátok szeretettel.

Egyre több falevél hullik le a fáról,
szárazon és árván, válik el az ágtól.
Nyárnak búcsút intve, érkeznek meg sorban,
zizegő bukfencet vetve lent a porban.

Látom, s egyre többször, eltűnődöm én is,
most szürke az égbolt, de lehetne kék is.
Lehetne a nap is, vidámabb és éles.
Bár süt még hét ágra, nem meleg csak fényes.

Elnézem odafönt, remélem még várhat,
maradt még sok levél, takarja az ágat!
A szél hajlítgatva, letépni próbálja,
de még él, van színe, hiába cibálja!

Dühében közé csap  fa alatt lévőknek.
Alányúl, felkapja, hajtja űzi őket!
Mintha szárnyuk nőne, szállnak tekeregve,
élükön forognak, cigánykerekezve.

Meg van még a lombja, rajta koronája,
sudár tölgyfa fenség, erdőnek királya.
Első a fák között, hisz a legerősebb,
belül sok évgyűrű, ettől vastag, bölcsebb.

Égbe nyúló ágán több még a zöld levél,
néhány virít sárgán, nemsokára leér.
Egymáshoz beszélnek, zörögve, susogva,
Azért, ki itt fent volt, nekrológot mondva.

Fent a fa hegyében, majdnem ott legfelül,
kettőt - hármat bólint majd lent elszenderül.
Érett asszonyként, ki ott veti meg ágyát,
hol visszaálmodja zsenge leányságát.

Elindul, aláhull, elereszti szára,
nagy ívben forogva, szépen vitorlázva.
Leérkezve halkan, többé nem kutatva,
földön futó sorsát, csendben elfogadva.

Mellette a fűben, némán kuporogva,
nyárfalevél inog, félig zsugorodva.
Tépett hártyás testén, apró erek írták,
rozsdafolt tintával, e keserű lírát.

Ez hát egy levélsors, ím, beteljesedve.
Eső siratgatja, susog, cseperegve.
Kövér könnycseppként a fűszálon megpihen,
értük hullott föntről, s szól ez a rekviem .