Pesti srác  (Ballada)

Történet végére maradt mint egy zárszó,
utolsót lobbant a nemzeti szín zászló.
Golyók süvítettek, csapódtak a falba,
kopogva mint a jég nyári zivatarba.

Néhányan hasaltak, nem találva falat,
hullott porzott rájuk a málló vakolat.
Valaki ordított; Vége, már nincs tovább!
Ágyútűz jön fiúk, fusson ki merre lát!

Megtettetek mindent, amit csak lehetett,
senki nem maradhat, Corvin köz elesett!
Széledjetek széjjel s egyenként utána,
ki még mozogni tud, jöjjön át Budára!

Ott majd összefutunk, és még lesz mit tenni,
tudom, közületek nem megy haza senki!
Ha újra együtt leszünk, én megígérem,
találkoztok vélem fönt a Széna téren!

Maroknyian csonkán, vérben ázott testtel,
kúszva-mászva ér ki utcára sok ember.
Felegyenesedve ki újra visszanéz,
most érzi igazán elindulni nehéz.

Szűk kis utca, mely a mozihoz vezetett,
mindaz mi ott történt, már lezárt fejezet.
Porfelhő vakít el s gránát robbanása,
nem hallatszik tőle léptük koppanása.

Ahogy oszlik a köd, néhány pillanatra,
békaként valaki járdához tapadva.
Visszaaraszol, mert valamit meglátott,
hasához szorítja a Nemzeti zászlót.

Lent hevert a kövön, repesz leütötte,
fehérjét valami kissé megpörkölte.
Boldogan bontja ki, hogy visszaér véle,
szőke, szöghajú srác, tizenéves féle.

Biztos nincs tizennyolc, de korban haladva,
tizenhat évesként csöppent e kalandba.
Nagykörút közepén lengve lobogtatja,
lyuk a közepében, átfúj a szél rajta.

Megy a többi után kissé lemaradva,
rúdjára tekerve, hóna alatt tartva.
Ponyvás csepel dudál lassan mögé érve,
letekert ablakán kinéz a sofőre.

Mellé érve kiszól, majd sietve vágtat;
Eredj haza Öcskös, odahaza várnak!
Már a hídon ballag, épp a rakpart fölött,
oldalára döntött két villamos között.

Tétován fordul meg, hogy, még egyszer lássa,
elköszönve Pesttől érjen át Budára.
Lépteit megnyújtja távolba tekintve,
túl parton az utcát fürkészi, keresve.

Leérve a hídról első kapualjban,
megáll, behúzódik, a nagy hangzavarban.
Teherkocsik jönnek egymás után sorba,
azonos irányból mind fellobogózva.

Monoton motorhang néha kicsit reszel,
széles platójukon sok-sok holmi hever.
Összehordnak mindent, mire szükség lehet,
zúzott kő, gerendát, s építő elemet.

Barikád és utcaharc, most ez adatott,
egyensúlyát vesztett, zord ostromállapot.
Szembeszállni ha kell egész hadsereggel,
asszony, diák, munkás, civil emberekkel.

Egy út vezet már csak, és az is előre,
annak ki hazának önként nemzetőre!
Jönnek mindenhonnan semmit nem kérdezve,
sajgó Magyarsággal lelkükben vérezve.

Ezt érzi a srác is, amikor odaér,
utolsó darab föld, a szabad Széna tér.
Felbolydult méhkasként apraja és nagyja,
felszedett utcakőt, kézből-kézbe adja.

Öt-hat markos férfi építi a gátat,
acél gerendából készít hozzá támaszt.
Elnyújtott gúlaként a szürkéskék bazalt,
megdöbben ki látja, a rakott kőkazalt.

Nem maradt szabad út, ami ide vezet,
erődöt építők lezárták a teret.
A széles sugárút mely benéz a várba,
kőből rajzolt körnek meghosszított szára.

Kik ezen belül vannak, már készen állnak,
aki támadni fog, azzal szembe szállnak.
Utca közepe tájt valaki rohanva,
integet, hadonássz, levegőben karja.

Torlasz felé futva többen megerednek:
Vigyázat Pest felől tankok közelednek!
Elérte az első a lejáró szélét,
hídon ahogy jönnek, nem látni a végét!

Kezdik felfogni már mire vállalkoznak,
jobb lenne tán otthon, lánynak és asszonynak.
Felbőg, búg a motor, tompa morajlással,
keveredve éles lánctalpcsikorgással.

Oszlopba fejlődve egyre közelednek,
elsápad ki hallja, ahogy dübörögnek.
Megszólal valaki határozott hangon;
Nem hitetlen s gyáva, aki tud szaladjon!

Van még menekülőút Kelenföld felé,
az lesz biztonságban, ki határsávot ér!
Legyen tiétek a bűn, s gyalázat maga,
népet eláruló hitványaknak hada!

Üvölt emelt fejjel, mintha égbe szólna,
már csak abban bízhat, ha valaki volna.
Talán meghallaná, mert kell, hogy meghallja,
mit csak addig mondhat, még nem fekszik halva.

Hurrá! Zengi a srác, s a lábával dobbant,
oldott lobogója, láng nyelveként lobban.
Magasra emeli két markába tartva,
rohan kőfal elé, rázza azt a tankra.

Köztük kacsázik, s a lomha, páncél testek,
iszonyú hangzavart keltve, menetelnek.
De ő csak egyre fut, fel-alá cikázva,
az látszik csak bentről, játszódik cicázva.

Torony felé arccal, megáll elszánt daccal,
mintha löveg csőbe mondaná haraggal.
Hiába vihar mit lánctalpak zörögnek,
kamasz indulattal, túl mennydörgi őket.

Teljes erejéből, harsog, rikolt, kiált;
„ISTENÜNK ne hagyj el! Éljen Krisztus király!
Fél térdére esik, mint ki cipőt kötne,
úgy marad inogva, leroskad a földre.

Akár ki ágyba búj lábait kinyújtva,
zászló reá terül, takarja simulva.
Tankok elé kilép egy pufajkás ember,
karszalag fehérlik balján kis kereszttel.

Jobb kezét emeli az ujjával döfve,
mutat balja felé karszalagra bökve.
Harckocsik megállnak egymásra torlódva,
elindul, egy monstrum nehogy eltiporja.

Földön fekvő srácot magához öleli,
felemeli kőről, zászlóval befedi.
Járdára ér véle karjaiban tartva,
fölé hajol, nézi; Él, vagy meg van halva?

Gyöngéd mozdulattal aszfaltra leteszi,
kabátját levéve arra ráfekteti.
A lepelnek szélét fogja, félrehajtja,
szempár tűnik elő, végtelent kutatva.

Messzeségbe réved, szája kissé tátva,
vércsík szegletében, folyik a nyakára.
Derűsen mosolyog, s néz, még mintha látna,
kit még szolgálni tud lelkeknek királya.

Mellé térdel, s ahogy ráteszi tenyerét,
szöghaját simítva lezárja két szemét.
Feláll, némán csendben maga elé nézve,
melléhez szorítja, kucsmáját levéve.

Mormol még néhány szót halkan imádkozva,
ahogy a srácra néz mintha apja volna.
Csóválja fejét, mit kimondani nem mer,
férfiként halt Pestért, ez a gyerekember.