Valami ma meghalt, újra a lelkemben.
Egy darab magyarság, tört el derekába.
Csak merengek tompán, mélán, értetlenül.
Fröccsenő szilánkját, sehol nem találva.

Valami fájni kezd, befelé vérezve.
Mi benned elszakadt, és ugyan-úgy érzem.
Remélni tudom, hogy maradt ép darabja.
Talán megtaláljuk, ha egy kicsit vérzem

Valahol csend támadt, süket döbbenettel.
Elnémul indulat, mozdulatlan, dermedt.
Néz ezer szempárból, kétezer irányba.
Kétségéből fogant, ma született gyermek.

Valahol! Nemzetnek bölcsőjét ringatva!
Legalább egyszer, ha együtt körül állnánk!
Magunkénak vallva, imádkozva érte!
Egyszer, csak egyszer! „magyarokká” válnánk!

Valahol, ha kezed, ökölbe szorulva!
Lesújtani készen, lendülne útjára!
Arcát látnád annak, aki felé ütnél!
S karod leejtenéd, saját arcod látva!

Valahol, ha egyszer egymásra borulva.
Iszonyú súlyától, görnyedezve testünk.
Mást már nem tehetve, együtt siratnánk el.
Könnyelműségünkben, mivé sosem lettünk.