Ballada

Fehér ingben, frakkban, csokornyakkendőben,

komótosan lépdelt, s bólintott kimérten.

Tele volt a terem, nyüzsgött hullámozva,

tarka embertenger, mint óceán fodra.

Mikor partig szalad, kőszirthez csapódva,

sziget dobogóját csaknem beborítva.

Zenei árokban, várta már a sereg,

mozdulatát lesve, sok szempár rá mered.

Csatatérnek tűnik, ahol rendezetten,

alakzatot öltve, szabályosan rendben.

Íjként megfeszülve, hangszerük szorítják,

s ő, jobbjával fogva, markolja a pálcát.

Helyét elfoglalva emelvényre fellép,

fejjel magasabb lesz, körbe fordul, szétnéz. 

A színes ezerfejű, szisszenést sem hallat,

feszült figyelemmel, várakozva hallgat.

Elnémul a nyüzsgés, s újra elül megint,

még karjait tárva, pálcájával legyint.

Valahonnan lágyan, finomsággal súgva,

hegedű szólal meg, bánatosan zúgva.

Bár fülekben csendül, de a szívbe markol,

mit lószőr vonója, húrjaiból sajtol.

Édes borzongással, tölti meg a termet,

testet szorongatva, mint sötét a vermet.

Melyben a fény fogoly, akár ki eltévedt,

kiutat keresve, kihuny, majd feléled.

Faltól – falig árad, botorkál bolyongva,

lidérc csóvájaként, szikrázik ragyogva.

Fuvola felesel véle, csacsogással,

cserfes csitri lányként, vidám kacagással.

Gordonka komoran, darázsként dünnyögve,

mély tónussal búgva, medveként dörmögve.

Türelmes atyaként, ki gyermekét feddve,

kimért tekintéllyel, bölcs mondatba szedve.

Csenddé szelídíti, csacsogást elnyomva,

Akár, árny a napnak, ragyogását oltva.

Pálcáját emeli, s ott a szélén hátul,

dallampatak csordul, egy kopott hárfáról.

Kopár kőpárkányként égbe meredezve,

léleknedvet hullajt, könnyeként peregve.

Halványan ívelve, bárányfelhőt szelve,

csillan meg gyöngyházként fakóságát vesztve.

Szoborrá feszül, még mozdulatlan, dermedt,

kitárt karjaival vezényel, int csendet.

Zizzenést sem hallat, elnémul a hangszer,

frakkos Jézusként áll, egyenes gerinccel.

Mindenki reá néz, kíváncsian lesve.

Fúvós össztűz dörren, dobszóval peregve!

Akár lódobogás heves csatazajban,

kűrt rivall, rikoltoz, mint jajszó a harcban!

Szaxofon, Klarinét, egymásnak regélnek,

hírnökként érkezve, arról mit megértek.

Tetőfokára hág, már kiteljesedve,

valamennyi hangszín, egyre hevesedve!

Egyszerre szól, robban, viharrá gerjedve,

apokaliptikus zűrzavart teremtve!

Olyanná lesz most már, szikár termetével,

mint akit az orkán, éppen akkor ér el!

Ősz haját sörényként, homlokába csapja,

gyöngyöző verejték, tompán csillan rajta.

A tisztelt nagyérdemű, ül, s mozdulatlan.

Elcsendesül, halkul, csillapul a katlan.

Ahogy leereszti botját, méltósággal,

mintha békélne a háborgó világgal.

Lágyan úszik, lebeg, lendületét vesztve,

vitorlás hajóját, mólóhoz eresztve.

Szívdobbanásszerű, az utolsó dobszó,

hosszasan visszhangzó, elnyújtottan kongó.

Miközben meghajol, állát lebocsátva,

felegyenesedik, feláll minden társa.

Karjait széttárja, még feléjük fordul.

A színes nézőtér, tűzbe jön, felbolydul.

Először ritkásan, kósza esőcseppként,

mely járdára hullva, foltot hagy peregvén.

Majd mennydörögni kezd, ütemesen szólva,

nyílzáporként zúdul, vérteket paskolva!

Még ők némán állják, egymás mellett sorban,

áznak, megfürödve, zivatar mámorban!

Az öreg dirigens, büszke komolysággal,

társaira mutat, finom méltósággal.

Dobogóról lelép, feléjük haladva

gratulálva mindnek, velük kezet fogva.

Ahogy jött, úgy megy el, szürke köddé válva.

Koncert volt, csupán csak, hangjegyek románca.

Ingét, nyakkendőjét, vállfájára rakja,

frakkját, nadrágjával, szekrénybe akasztja.

Fénylő lakkcipőjét, tisztára törölve

a fogas előtt hagyja, s indul átöltözve.

Elmereng egy percig, arcán mosolyával.

Más nap új csatába, indul csapatával.

Új napra - jön újabb, csak annyiban másabb,

ugyan az marad ő, de ez nem más, látszat.

Minden este mikor elbúcsúznak tőle,

egy jókora darab, kitörik belőle.

Ma siker, dicsőség, magasztosság nagyja.

Holnap elfeledik, s maga mögött hagyja.