Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

A kóbor kutya karácsonya

Eternity
Eternity képe

Az út szélén szalad, hosszú nyelvét nyújtva,
földet szimatolva, hangosan csaholva.
Megáll, előre néz, hegyezi két fülét,
farkát leereszti, úgy kémlel szerte – szét.
Újra megiramodik, és ismét csahol,
ritmust dobol a lába, szinte zakatol.
Akár lomha gőzgép, mikor gurulni kezd,
űzi, hajtja, sodorja őt a lendület.

Elhagyva a várost, a földúton üget,
liheg, zihál, fújtat, kutatva, tekereg.
Régóta csatangol, és elfáradhatott,
hasa laposan, horpadt, ráncos és aszott.
Hosszú hegyes orrát, a fűbe fúrja most,
szimatolva bóklászol, érezve szagot.
Szájával valamit fog, égbe emeli,
hatalmasat prüszkölve, mit lelt, leteszi.

Egy szikkadt kenyérszelet, régen ott lehet,
lakodalmat tart rajta, egy hangya sereg.
Elillant a násznép, egy pillanat alatt,
néhány óvatlan volt, túl sokáig maradt.
Hívatlanok lettek, koncot nem adva ők,
légbe pörögve hagyták el a menyegzőt.
Jussát elfogyasztja, nem volt csak egy falat,
az avarba rejtve éri, az alkonyat.
 
Álmai elhagyták, nyugvásra nincs idő,
aprókat szunnyad, alszik, esik az eső.
Kövér cseppek peregnek, hallgat, mint a sír,
vonyít, nyikkan egy aprót, mint ki csendben sír.
Lábát görbén tartja, épp csak ránehezed,
legkisebb zajra, neszre, iramodni kezd.
Ismét az erdő szélén, leheveredik,
újra alszik egy aprót, úgy vár reggelig.
 
Bíborban kel a hajnal, a nap ráköszön,
kristályként csillan a fákon, hűs vízözön.
Fázósan kel a fűből, négy lábára áll,
a csontjai ropognak, megrázza magát.
Kegyetlen úr az éhség, kínzó, mardosó,
arra indul, hol sejti, lesz ennivaló.
Alszik, csendes a város, néptelen az út,
eléri a házsort, talál egy tárt kaput.

Két szárnya nyitva ásít, mit udvarra tát,
baromfi kórus kántál, magzáporra vár.
Hosszan fürkész, töpreng, íjként hajlik, feszül,
gátlást old a szükség, nyílvesszőként repül!
Szétfut a bámész nép, hangosan kiabál,
nem velük törődik, a vályúnál megáll.
A disznóhoz társul, moslékot lefetyel,
nem bánja, legyen bármi, nem is rág, csak nyel.
 
Orra a lébe túr, a sűrűben halász,
mikor kijön a gazda, s hangosan kiált.
Ugrik, száguld, siet, sebesen menekül,
valami eltalálja, nagyot penderül.
Megy ahogy bírja a lába, ereje fogy,
elérve a csalitost, már csak vánszorog.
Sántít, vonszolja testét, cserjébe lapul,
törve a hátsó lába, s vére földre hull.
 
Oldalán mély seb tátong, lüktetve sajog,
bordái kilátszanak, nehezen szuszog.
Fejét lábához hajtja, lehunyja szemét,
érdes nyelvét öltve, nyalogatja sebét.
Széltől jajgat az erdő, susog a levél,
az öreg fűz nyikorog, hajlong, földig ér.
Fúj még néhány mélyet, nyújtóz, végig terül,
fülét fűbe ejtve, csendben elszenderül.
 

Az erdőt járta az nap, a végére ért,
újra vállára vette, töltött fegyverét.
Társa a drótszőrű vizsla, ki véle volt,
kísérte vígan csaholva, még bandukolt.
De lám, most kettőt vakkant, előre szaladt,
megállt, a csalitos szélén, várt, ott maradt.
A vadászra, sandított, újra ugatott,
kurta farka járt, a cserjében kutatott.
 
A vadász lemaradva, erre felfigyelt,
hiszen az eb, jelzett, és erre ő ügyelt.
Tudta, amikor megáll, annak oka van,
irányba fordult, s odaért hamarosan.
Szegény, nyomorult pára, erre felijedt,
iszkolna el messze, ha tudna még ilyet.
Lába az égnek áll, kaparja a semmit,
mint ki égbe üvölt, segíts Uram, ennyit!

Oldódni kezd a görcs, rázkódik, reszketeg,
ereje csökken, elfogy, már nem hempereg.
Bámul, a semmit kérdi, vajon mit takarsz?
Szeme mintha beszélne. Tégy amit akarsz!
Lehajol hozzá lassan, a megszólított,
zsákjában kotorász, melynek szája nyitott.
Kulacsát kiveszi, kendőjét vizezi,
sebeit gyöngédséggel, áttörölgeti. 
 
Feláll, lép néhányat, kését előveszi,
bokor ágát lehúzva, vesszőjét nyesi.
Héját lefaragva kendőbe tekeri,
az ebhez visszatér, lábát sínbe teszi.
Finoman karolva vállára emeli,
kabátját ráhajtva magához öleli.
Hazafelé tart, hű vizslája követi,
kitér, oldalaz jobbról, balról kerüli.
 
A várossal szemben, a kövesút mellett,
magas kerítés védte, ápolt terület.
Mély árokkal övezve, mit egy híd szel át,
kapuja udvarra nyílik, s ott állt a ház.
A vadász beleizzadt, elfáradhatott,
nyomta vállát a súly, mit magával hozott.
Mi tagadás, igaz, bizony jókora volt,
a kandallónál letette, s fölé hajolt.
 
Az oldalát nyomva, vizsgálta a sebet,
majd egy vederrel, a tűzhelyhez sietett.
A fazekat ráhúzva, vízzel tölti meg,
vizsla kolléga meg, őrzi a beteget.
Fekszik mozdulatlan, mint aki arra vár,
elhagyja zord sorsa, eztán a mennyben jár.
Tárul a szobaajtó, kilép asszonya,
ámul, nézi a vackot, ez mi a csoda?
 
A fák közt találtam, feküdt vérbe fagyva,
sorolja a vadász, vakkant rá a vizsla.
Legyengült, sovány, régóta étlen kószál,
fajtisztának vélem, érték, okos jószág.
Sebeit látva az asszony, tálat kerít,
a meleg vizet áttölti, ebből merít.
Keveset önt rá, tépéssel mosogatja,
mint a gyermekét mikor tisztába rakta.
 
Férjére tekint, az arca elkomorul,
két könnycsepp kicsordul, és csillogva lehull.
Mert most fogta fel, hogy ott fekszik előtte,
eldobott árva lét, Isten teremtménye.
Puha kézzel törli, lágyan simogatva,
miközben vizslájuk, képét nyalogatja.
A vadászt kérdi újra, mond, ez hogy lehet?
Mily világot élünk, ki ellen véthetett?
 
Éhes volt szegény, egy háznál rajta kapták.
Rögtön elszelelt, de csúnyán helybe hagyták.
Jószág volt a birtokon, kárt nem tehetett,
darát leltem a száján, moslékot evett.
Gazdával élhetett, megtanítá rája,
hogy a ház körül, a jószágot ne bántsa.
Az asszony kérdőn néz, élelmet keressen?
Csóválja fejét, hagyd szívem, hadd pihenjen.

Túl sok vére folyt, a remény, sajnos csekély,
ha kibírja reggelig, marad még esély.
Felnyúl az asszony a polcra, cseppet sem rest.
Holnap főzök számára, jó galamblevest!
Lassan dörmög a férfi, szól gondolkodva,
hű társa felé, hogy véle megossza.
Kivel élt, lehet meghalt, és így lett kivert,
tarkóján, kopott a szőr, nyakörvet viselt.
 
Egy óra az iskolában, ma elmaradt,
újságolta a gyerkőc, csacsogva szaladt.
Táskáját letette, a széles pamlagon,
leült, megszemlélte, mi van az asztalon?
Az ebédet hagyva, a tűzhöz lépeget,
csak fekszik mozdulatlan, mikor érkezett?
Szomorú csend támadt, az anyjához guggol,
arca az arcához ér, s keblére simul.
 
Mit látott, elég volt, semmit sem kérdezett,
nézte fájó szívvel, a pólyázott ebet.
Keze nyúl, mozdul, egy horkanás hallatán,
bordáit számolva, áll meg a horpaszán.
S leszállt az éj, lágy szellővel érkezett,
kékjét szürkébe vonták, kósza fellegek.
A nap a láthatáron, egy percre megállt,
vörös bársonyba fonta, sápadt aranyát.

Ahogy eltűnt este, reggel úgy érkezett,
homályból emelkedve, nőtt s fényesedett.
A gyermek ébredt először, kelt nesztelen,
kisurrant a konyhába, frissen, éberen.
Hangosan, kiáltott, az arca felderült,
Anya, Apa, gyertek ki, nézzétek felült!
Köntösük felveszik, s papucsban csoszogva,
Állnak immár ők is, kissé csodálkozva.
                                                                           **
Való, hála az Úrnak, imbolyogva bár,
szemét lesütve kábán, két lábára áll!
Úgy marad támaszkodva, rézsút dőlve vár,
ereje marad annyi, talán újra jár?
Reszket, megrázkódik, fázósan didereg,
Nyughass, szól az asszony, kapsz egy kis meleget!
A kályhát begyújtja, a lábast felveszi,
majd a beígért főztöt, platnira teszi.
 
Elkészült a leves, egy tálba kimerve,
elé leteszi, hogy orrát ingerelje.
Az illat csábító, testét megfeszíti,
felegyenesedik, nyelvét megmeríti.
Aztán ütemesen, hangosan, klattyogva,
olyan hangot hallat, mint a falióra.
A tálka kiürül, komótosan szusszan,
oldalára fekszik, hosszában elnyúltan.
 
A napok teltek, a táj, az őszre fordult,
rétnek tarkasága, zöldje, egyre csorbult.
Peregtek az órák, télnek haladtával,
megjött a november, köddel, zúzmarával.
Élte jobbra fordult, erősödve egyre,
a vizslával játszott, immár kint a kertbe.
Egy rongyot cibáltak, csak nem hason csúszva,
beforrt a nagy seb is, csak a lábát húzta.
 
Vadász asszonyával, boldogan szemlélte,
vendégük érkezett, és szájtátva nézte.
- Honnan e portéka gyönyörű szép állat? 
Fenségesen büszke, mágikus varázslat!
Ilyet az ISTEN is, jókedvében teremt,
lelki békét adva, mikor a nap lement!
Ha újra felvirrad, ismét arra várhass,
hited ne lankadjon, és újra csodálhass!

 
- Találtam az ősszel, ott a cserjés szélén,
űzött csont – bőr sovány, hempergett a vérén.
Menekülni nem bírt, úgy le volt gyengülve,
végét járta szegény, a fűben feküdve.
Oldalán nyílt seb, a hátsó lába törten,
elláttam, s elhoztam, karjaimban, ölben.
Ha mást nem tehetek, az utolsó perce,
legyen a tisztesség, emberséggel telve.
 
De hát jobbra fordult, gyarapodni kezdett,
étvágya visszatért, erős, edzettebb lett.
Azzal fizetett, a gondos szeretetért,
látszik rajta, most már, teljes életet él.
Mikor a tűz lankad, felemésztve magját,
elhamvad a parázs, elveszíti lángját.
Majd egy fuvallattól, lobogni kezd újra!
Életfád, szítja fel, szikraesőt szórva.
 
Ismét szól a vendég; -  Kedves jó barátom.
Ha terhetekre lesz, én bizony megszánom!
Ezért benneteket, tisztelettel kérlek,
magamhoz veszem, de vissza ne vigyétek!
Egymásra néznek ők, reá mosolyogva.
Az asszony szólal meg, e szavakat mondva;
- Ezen túl vagyunk már, régen eldöntöttük,
családtagként sorsát, magunkhoz kötöttük.
 
A december faggyal, hideggel, érkezett,
hosszú jégcsapokkal, díszíti az ereszt.
Az ebek kintről, a fészerbe költöztek,
vastag lett bundájuk, szinte felöltöztek.
Egy este a vadász, feléjük füttyentve,
Combját megpaskolta; -  mind ketten, gyertek be!
Szót fogadtak nyomban, lihegve, csaholva.
követték azt ki szólt, egymás után sorba.
 
Ez a nap, most más volt, meleg bensőséges,
a konyha illatos, minden ragyog, fényes,
Fenyő áll közepén, terítve az asztal,
gazdagon megrakva, sok finom falattal.
Értetlenül néznek, hogy került az oda?
Mi is az, miért hívják úgy, karácsonyfa?
Rajta színes gömbök, ágán gyertyák égnek,
papírlánc szemein csengő csendül, éled.
 
Körül állják a fát, halk zene hallatszik,
angyalkórus csendül, lelkekben visszhangzik.
S ők ott állnak ketten, meghitt félhomályba,
megbecsült ebekként, farkukat csóválva.
A gyermek hoz valamit, két kis dobozba,
megállva előttük, szalagját oldozza.
Lassú méltósággal, megölelve őket,
felcsatolja rájuk, a díszes nyakörvet.

A vadász reá néz, ajkát szóra nyitja.
Tisztán csendül a szó, amikor kimondja.
- Van, amit csak te tudsz, mert nincs oly hatalom!
Még létezik a földön, és lesz szánalom!
Ki Krisztust követé csak, bár mit is tegyen!
Ezért a neved mától, Irgalom legyen!
Ezután hárman, a határt együtt járták
E darab véget ért, de ők tovább játsszák.

Rovatok: 
Vers