Ezt a versemet még régebben, szeretett, tisztelt barátomnak ajánlva, Hencsey Zsuzsának írtam. Megköszönve, rengeteg önzetlen segítségét abban, hogy írni kezdtem. Felbecsülhetetlen támogatást kaptam tőle, mint Drága Jucinktól is, amikor kezdőként még egy csapatban voltunk egy weblapon.

Most Lilike multkori virágok illatáról szóló írására hoztam elő válaszként.

Kedves Lilike, olvasd olyan szeretettel mint ahogy megpróbáltam leírni ezen kis történetet, arról a bizonyos leányról. Természetesen mindenkinek szeretettel ajánlom.

Kosarával karján,  poros úton lépdelt,
harmat lepte réten, messzeségbe kémlelt.
Néhány portékáért a városba indult,
lenge kis kabátján pajkos szellő átfújt.

Haja szőkeségét, lengve lobogtatta,
selyem kendőjének néha alá kapva.
Előre dőlt kissé, a kabátját fogva,
tarka szoknyáját a bokájához nyomta.

Apró gyerek lányka, egyedül élt, s árván,
falunak szélében, fürge patak partján.
Piciny házacskája, messzire fehérlett,
frissen meszelt falán, nap sugara fénylett.

Véget ért az ösvény, elérte a házsort,
Maga mögött hagyva, miben térdig gázolt.
Hajlongó fűszálak elköszöntek tőle,
az üde zöld váltott, szürke  utca kőre.

Épp azt fontolgatta, mire maradt pénze?
Mennyi lapul még, a hímzett erszényébe?
Kenyeret most nem vesz, van még egy szeletke,
csak tápsóra jusson, nehogy elfelejtse!

A piacra érve, mindent bevásárolt,
üres lett a tárca, haza felé indult.
Mert nem pénzben mérik azt a gazdagságot,
hanem a szívben bent,” emberi” jóságot.

Csak nem elérte, a kivezető utat,
de, mintha egy kéz, mi arra felé mutat.
Előtte a kövön egy kis rózsaszín folt,
törött szárú rózsa, min csak pár szirom volt!

Lent a földön hevert, valaki eldobta!
Csalódást okozott, az, akinek hozta!
Keserűségében bizony rátaposva,
ment, sietve haladt, egyre távolodva.

Megállt lehajolva, ahogyan meglátta,
kosarába túrva, kutatott a lányka.
Valahol az alján, a kezébe akadt,
az amit keresgélt, ivóvizes palack.

Fehér keszkenőjét  lassan előhúzva,
üvegből a dugót, tekerve  kihúzta.
Kevés víz csordogált, vasalt kendőjére,
még a kis virágot szomorúan nézte.

Van keserűbb látvány, egy  tőrt szárú rózsánál?
Nem hirtelen hal meg, lassú elmúlással!
Harmatos derűvel,  világra kinyílva,
mosolyog mielőtt, kóróvá hervadna.

Boldogság, szeretet, hála, gondoskodás,
elmondja ő mindazt, mire szót, nem találsz.
Csupán annyit érzel, két kezedbe fogva,
szíved  gyönyörűség, mámorának foglya.

Olyan nyelven beszél, amit fül nem hallhat,
mit  egy pillanat csak, az, ami  megvallhat!
Nincs rá hang, betű, mely  némasággal zengve,
versenyezni tudna, véle a lelkekbe!

Térdre ereszkedve, kendőjére vette,
sarkait ráhajtva, kosarába tette.
Féltő gondossággal, mint ki nagyon siet,
magával vitte a sérült kis beteget.

Hazafelé tartva, többször igazítja,
mint aki vánkos ráncát kisimítja.
Hűvös nedvességgel védve, reá terült,
lépkedett, miközben töprengésbe  merült.

Elhagyva a város színes forgatagát,
karjára ráfűzve ringatta kosarát.
Egyenesen haladt, végre megérkezve,
kulcsát erszényéből, zárba illesztette.

Fordult az egy félkört,halkan csikorogva,
kitárult az ajtó, előtűnt a konyha.
A sok vásárfiát asztalára tette,
felrakva sublótra, sorban rendszerezve.

Hosszasan tűnődve, már a kendőt nézte,
szétnyitva sarkait, a virágot féltve.
Finom gyöngédséggel,  tört száránál fogva,
áttetsző pohárba beleállította.

Bojtos papucsait, lábára felhúzva,
patakhoz lépkedett, korsót bele fúrva.
Megmeríté benne, csaknem a torkáig,
illatos hűs vizét, bevitte a házig.

Ott piciny kannáját, lóca alá nyúlva,
addig nyújtózkodott, még elérte  ujja.
Előhúzva onnan,  vizet bele tölti,
tasaknak tartamát, lassan hozzá önti.

Felkeverve azt, egy hosszú fakanállal,
poharához lépett, benne a virággal.
Itt vagyok, hát ne félj, Tiéd vagyok most már!
Idd csak meg mit adok,  nálam jó sorsod vár! 

Szemeiben jóság, égő tüze fényelt,
még a folyadékkal, több mint félig megtelt.
Olyan volt, mint mikor, gyermeket az anyja,
áldott  szeretettel, nyakig betakarja.

Mielőtt elmerül, mennynek  világában,
arcára hintet csók, kíséri álmában.
Angyalként vigyáz rá, biztos odaérjen,
mikor a nap föl kel, újra visszatérjen.

Másnap reggelén, az első fény sugára,
besütött ablakán, kicsi  szobájába.
Csodálkozva ámult, sok - sok polc, és állvány,
valamennyin virág, kápráztató látvány!

Különböző fajta, de, mi  közös  benne,
elhagyottan hevertek a porba vetve.
Nem lehet virágnak, ez végső nyughelye!
Elhozta, s háza lett, kis lények menhelye.

Felébredve a lány, kannájával kézbe,
körbe látogatta, s kis társait nézte.
Meglocsolta mindet, mosolyogva rájuk,
számon tartva minden frissen nőt hajtásuk.

Pohárkája előtt kicsit elidőzött.
Véle mit tehet még, ezen tépelődött?
Ahogy közelebb ért, keserűen látta,
asztal lapján hevert, mint pár színes párna!

Kókadtan, s mélán, ki megtalálta  sírját,
maga elé ejté, két utolsó szirmát.
Ám a lányka mégis, a poharát fogta!
Vizet cserélt benne, s az ablakba hozta!

Hol a felkelő nap, leghosszabb sugára,
életfényt ragyogó, éltető varázsa.
Törött szárát lágyan, puhán, simogatva,
gyógyító melegét,  reá csókolgatja!

Ráhajolva a lány, ablak előtt állva,
kezeit kulcsolva nézett a pohárba.
Kék szeme türkizként,  könnyesőben  ázva,
Tengerszemként  csillant, hajnal sugarában.

Fohászkodott csendben, Mindenhatót kérve,
mert ő neki fontos, árva virág léte!
A boldogtalanság nem, ő rajta múlott,
közben néhány könnycsepp bimbójára hullott.

Kissé megrázkódva, mintha mozdult volna,
egy aprócskát billen, ásít, nyújtózkodva!
Annyi látszott lentebb, a víz tükre alatt,
törötten görbén is, kis hajtása fakad!

Szája tátva maradt, rövidet sikoltva!
Édes Jó Istenem, rebegte szipogva!
Állt csak döbbenettel  arcán, elképedve,
akár ki csodát lát, földhöz gyökerezve!

Köszönöm, köszönöm, csuklott el a hangja,
cserépedényt kerít, földet hány kupacba!
Humusszal keverve, gondosan rostálva,
ágyát úgy veti meg gyógyulását várva.

Készen van a fekhely,  kis beteg számára,
karót is  szúr  mellé, pántlikát köt rája.
Aranyosan sárgán, tündöklő körívben,
nevet be a nap rá, ballagva az égen.

Itt lesz a te helyed, szól hozzá derűsen!
Először, mint élet, hajnal téged érjen!
Láthassam minden nap mennyit gyarapodtál,
gyökeret eresztve, bimbócskákat hozzál!

Úrnak a jóságát azzal háláljuk meg,
mit benned foganva, Ő maga teremtett!
Utolsóként lásson, esti  alkonyatban,
s az első is ő lesz, minden virradatban! 

Nap, nap után telik, s a kis szőke lélek,
ébredése után az ablakhoz lépked.
Gondosan öntözve, szárát igazítja,
hogy egyenes legyen,  karóhoz simítja.

Talaját puhítva, könny csillan szemében,
gyökeret eresztesz, kacag örömében!
Egyre nősz, és szépülsz, új ágaid vannak,
aprócska bütykökből, levelek fakadnak!

Néhány hét még csupán, és szirmaid lesznek,
mert bimbót is hozol, hála az Istennek!
Repes az örömtől,  s fel-alá szaladva,
Tüsténkedik már a többivel haladva!

Vissza – visszasandít, mint ha nem hinné el
Szobának sarkából,  állvány előtt térdel
Tekintetét még is, egyre oda  vonzza,
még a muskátlikat, öntözi, gondozza.

Tervezgeti, ha majd megnő jó magasra,
hála virágait illatosan ontva!
Megújulva, amit elhoz a kikelet,
harmatos bimbókat nyitva köszöni meg.

Könnyű lépte nyárnak, vele érkezett meg,
lágyan simogató, májusi melegnek
Napok ahogy teltek, egyre csinosodva,
a lány  bokrot formált, kialakította.

Olyan volt, mint mikor, az újszülött gyermek,
megérkezvén felsír, csendet így töré meg!
Ág karján élénken, a hajnali szellő,
ringatja kisdedként, a várva-várt elsőt.

Rózsatő kismama, szemérmesen pirul,
s ő  illetődötten, lassan  feléje nyúl.
Két ujja közt tartja, hogy közelről lássa,
ugyan az a szín volt, a szakasztott mása!

Amit akkor talált, út porába vetve,
elárvulva, törten, hervadtan, feledve.
Gondviselés mintha, visszaadta volna,
szeretetből fogant, érte nyílott fodra.