Megjelent a táltos felegyenesedve,
oszlopként megnyúlva emelkedett teste!
- Fussatok, hírnökök, vigyétek a hírét.
Atyátok egy Angyal. Égi honba kísért!

Holnaptól fent robog már a "Hadak útján"
almásderes lován. Csillagesőt fújván,
mert a Nap gyermeke bárhová lesz küldve,
lángokból született, nem ég el a tűzben!

Induljatok rögvest szét a nagy világba,
fürkésszetek hangot a nagy pusztaságba`!
Hol magyar szó hallik, ott a fű is zöldebb,
kutassátok fel az összes magyar törzset!

Végtelen a róna mind a négy irányban,
számtalan testvérünk, népcsoport hazája!
Kik a hét magyarhoz önként csatlakoztak,
ősi földjeinkért velünk hadakoztak!

Kész a futársereg, lovát felnyergelte,
orcáját késével mélyen megsebezve.
Mint vörös kísértet, vérbe borult arccal
nekirugaszkodtak dübörgő robajjal.

Jajkiáltásként hat, ahol megjelennek!
Körbeállva nézi férfi, asszony, gyermek,
A vezérnek arca merő szomorúság.
- Indulni kell holnap, elhagyjuk a pusztát!

Készüljetek rögtön málhás szekerekkel,
teljes fegyverzetű, felszerelt sereggel!
Pikkelyszerű vérttel fedett bőrmellényük,
kócsagtollas süveg, íjuk, kelevézük.

Oldalukhoz simul nyílvessző tegezzel,
szablya, térdig érő, ujjas köpenyeggel!
Csúcsos nemezsüveg körbe` rókaprémmel,
övön íjnak tegez, elérhető kézzel.

Úgy tűnt, mintha földből szálfaerdő nőne,
mit tavasz izzása öltöztetett zöldbe.
Daliás ifjakban lüktető, vad virtus,
lópaták dobolta, igazodó ritmus.

Szabályos a hadrend, méltóság a tónus.
Ott lennének máris? Messze még a trónus!
Mintha azon ülne minden magyar Atyja,
ki szabad életre az áldását adta!

Van egy hang, sugallat, fül soha nem hallja,
ereidben lüktet, bizsergető fajta.
Csak a mellkasodban feszítőnek érzed,
szinte gyolcsingedre buggyan piros véred.

Útra kész a hírnök, dolgát elvégezte,
indul tovább nyomban, pattan a nyeregbe.
Egyre távolodik, ritkul dobogása,
négy patkó komponált, halk szimfóniája.

Hol megjelen`, újra fájdalom lesz úrrá,
derű, jókedv illan, sötétté fagy, búvá.
Törzs főnöke szétnéz fejét lehorgasztva,
- Mennünk kell, készüljön apraja és nagyja!

Felkelő Nap, mikor letekintett másnap,
széles rónaságon mozgolódás támadt.
Felpezsdült a puszta tömött, széles sávban,
hosszú menetoszlop vonult a határba.

Elől a vezérek, tenger lovas, harcos,
zörgős szekereken bakon ül az asszony,
könnytől harmatosan, hiúzszemmel néznek,
kocsisaroglyában gyermekek megférnek.

Sokágú csillagnak látszik fentről nézve,
özönlenek egyre, lüktetnek a térbe.
Szürke marhacsorda porzik poroszkálva,
néhány fogatot húz, szamár hátán málha.

Érkeznek sorjában különböző népek,
végeláthatatlan sor, egymásba érnek.
Törzsek vezetői csúcsíves jurtába`.
Megjöttünk, betérve jelentik kurtára.

Jegyzik az írnokok egyre szaporodván,
Jönnek jászok, kunok, avar, kabar, szórvány.
Attila, hun király maradék vitéze,
Székelyföldre szakadt magyarság testvére.

Szegről-végről rokon távoli őséről,
nomád pásztornépek szkítia földjéről.
Messze elszakadva vándorolni kezdtek,
Kárpát-medencében otthonukra leltek.

Díszes, magas sátor teljes pompájában,
Gigantikus sereg vonul a határban.
Vezéreik sorban koporsóhoz lépnek,
arcuk vére festi pirosát a késnek.

Hol királyuk nyugszik sápadt békességben,
kifürkészhetetlen, titkos képességben.
Melyet csak Ő tudhat, felkent, kiválasztott,
miért földi létet égi trónra váltott.

Táltosnak kezében serceg már a fáklya,
szikrázik, lobot vet, meggyullad a máglya.
Tornyosul ropogva, izzó lángja kékül.
Őfelsége immár hosszú útra készül.

Holnaptól már ott ül Nimród Atyánk jobbján!
Hunorral, Magorral kopjáját markolván!
Vidám gondtalanság, nemes vadat űznek!
Hadak útját járják fiai a tűznek!

Szertartás véget ér, tömeg oszlik, ritkul,
lóháton a csapat hazafelé indul.
Hosszú gyalogsorfal pajzsoktól takarva,
nézik, hogy vágtatnak porfelhőt kavarva.

Búcsút int vezérük, szikár öregember,
követi serege, széles, mint a tenger.
Majd égbe szökkennek láthatárnak végén,
csillagfelhőt rúgnak tejútösvény szélén.

Volt, ki állította! Esküdni mert rája!
Ott lovagolt köztük hét magyar királya!
Egyszer megjelennek, hírüket hallatják!
Nemzetünket bajban soha el nem hagyják!