Nyári "ecsetszimfónia"

 Csodálva szemlélve hitetlenül nézet,
láthatár, felhőraj bíborszínben vérzett!
Csillogó tükörként valóságot vibrált,
tágra nyílt szemekkel ki nem hiszi mit lát.

 Finoman vöröslött rőt ritkult palástként,
átívelt a térben lehajolt a fákért.
Lombjukat simítja kósza pillanatért,
szellőként susogó levélkórus neszért.

 Szobor mozdulatlan, olyan emberforma.
A távolba mélyed kémlel hajladozva,
ahol a túlpartot zöld sávként övezte,
sűrű lombkorona, szemével követte.

 Palettáját tartja fogja bal kezével,
most, mint aki céloz, hunyorít szemével.
Mozdul már az ecset érinti a vásznat,
homályfoltot vázol mit csak lelke láthat.

 Büszke karmesterként ringó kecses csónak,
vezényel, víz mélye mint teste a szónak,
zöld hátán csillámló napfényét fodrozva,
idilli látványként hatását fokozza.

 Ecsethegyre tűzve születnek festmények,
megválaszolatlan költői kérdések.
Akár árnyalat vagy halvány vonás, tónus,
gyönyörkirálysággá akkreditált trónus!

 Lássátok hát Ti is! Ez mi halhatatlan
Szikra volt, amiből hirtelen kipattant!
Az ki megálmodta pillanatra várva
s lett így forró nyárnak sorsszimfóniája!