Legendárium egy hegyről

Nyárba fordul az őszelő,
lombtengerből szökik a zöld,
üstökében arannyal szőtt
tincsekkel mereng a föld.

Szél dúdolja lágy dallamát,
rőtté fakul szakadt palást,
lengedezi fuvallatát,
őrizve alázatát.

Erdőn túl meglapul, lankáján dús virágmezővel,
Zsongó húr zengve-zúg, szinte szúr,
Visszhang száll, könnyet ont, harmatos sziromesővel,
szárnyal, majd... elcsitul... visszahull... visszahull.

Mélykék végtelenen illan át,
még itt felejti illatát.

Égbenyúló kopár tető,
messzeséggel ölelkező,
Napsugárba sütkérező,
fátyolba rejtőzködő... tető.

Pánsíp szól, űz, hajszol, ereidben száguld a véred,
szellőtől felborzolt lánggal égsz!
Tűz perzsel, szikrát szór, lelkedben újra feléled,
mivé válsz, világolsz fáklyaként... fáklyaként... fáklyaként.

Káprázod a varázslatát,
íriszeden csillámlik át,
színorgiába zárt világ,
permetként mámort szitál.

Előbukkan felhők mögül,
Szürkén dermedtté megkövül,
tompán dereng hitetlenül,
többé már nem üdvözül.

Pártát ölt lent a völgy, makkját szórva hajlong a tölgyes.
Száraz, sprőd, nyirkos fűn szétterül.
Nászágyán már kihűlt, csillagfényt vajúd` az éjjel,
méla Hold szenderül... elmerül... elmerül.

Több fény érjen vén kopár tető!
Fény, így leszel előkelő!

Óda lesz e bús szerzemény,
fájó sóhajt sodor feléd,
állj egy percet, nézz felfelé,
úgy hallgasd történetét.

Ha leomlik a büszke bérc,
hó süvege mélységbe vész,
Mennydörgés robajjal leér,
zúz, görög, sújt, szerteszét.

Mégis volt, igaz, volt! Láttam őt, ki róla dalolgat.
Esténként agg pásztor arra jár.
Pán ISTEN hangszerén szívbe tép, markol alkonyatkor,
még sötétbe borul a határ... a határ... a határ.

Vár rá, egy csonka kopár tető,
már csak örök emlékező... mező... mező.

https://www.youtube.com/watch?v=I9HqYYhXxO4