Önfeledten táncolva egymást átölelve,
lehunyt szemmel álmodva, súlytalan lebegve.
Lágy dallammal ringatott égi gondolába,
csillagfürtöt font a Hold, éj hajfonatába.

Szikra lobban, lángra kap, felvillan visszfénye,
mennydörgésben testet ölt, visszhanggal kísérve.
Rézsút izzik, sistereg, tép, mar, a homályba,
könnyed futammá simul, a melódiába.

Ifjonti hév, szenvedély, feszengve vonaglik,
méltósággá csendesül, aztán lehanyatlik.
Elszállnak az évek, lassan megöregszünk.

Hintaszékbe andalít, kandallód meleggel,
emlékkép mely nem fakul, valamikor, egyszer.
Mi volt, amit ennyire, oly nagyon szerettünk?