Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Független Újságírók Szövetségének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes

Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

A harangozó balladája

Eternity
Eternity képe

Nekem az Adventről most csak ez a történet jut eszembe, ... a szeretetről... és az emberségről. Fogadjátok szeretettel.

A Különös jelenés története

Prológus

Megtörtént, híre ment, csodájára jártak,
misézett a pap is érettük vasárnap.
Töprengett a nép úgy. Hogy adhatott hangot,
mikor nem volt, aki húzza a harangot?
Örök titok marad, valamikor egyszer
paplak kamrájában éldegélt egy ember.

és a történet

_______

A kertet művelte, udvart sepergette,
szerette mindenki, mert a dolgát tette.
Alázatos, derék, szorgos istenhívő,
lelkiismeretes, tetterős, segítő.
Erős karjaitól, hej, de sokszor zúgott,
mikor hajdanán sprőd kenderkötélt húzott.

Fiatal volt, szikár, izmai dagadtak,
hórihorgas inak csontjára tapadtak.
Belekapaszkodott, messzeségbe kongott,
a többmázsás tömeg mozgásba jött, zsongott!
Emlék már csak, régen nem jár a toronyba,
a pap emberségből magánál tartotta.

Etette, ellátta minden földi jóval,
itatgatta tüzes, ízes vörösborral,
a szomszéd faluból járt át harangozni
egyik segédlelkész, a Bakonyi Józsi.
Aznap megszólítá őt a Tiszteletes:
- Bárki ha keresne, két napig nem leszek!

Fáradt volt, álmosan feküdt a pamlagon,
de mintha valaki a jeges ablakon.
Ciripelésnek tűnt, még halkan neszezve
piciny foltot kapart üvegre lehelve.
Kisvártatva árnyként imbolygó kísértet
dermedt félelemmel, gyermekszemmel kémlelt.

Belesett, jobb kezét szemére ernyőzte,
kioldódzott, lehullt rózsaszín kendője.
Reszkető ujjakkal a zúzmarás hótól
keze puffadt, béna, mint egy szörnyű kórtól,
megrázta, s koccanva ablakhoz csapódott,
fülelt bent az öreg, felült, kászálódott.

Lassan tápászkodott, ajtóhoz csoszogott:
- Lehet, jól hallottam? Valaki kopogott?
Süket is volt néha, olykor nagyothallott,
sok erőlködéstől hétrét görnyedt, hajlott.
Ám most nem tévedett, nyomban meg is látta,
az ajtóban állt egy kék szemű leányka.

Fodros szőke haja csigába csavarva,
tétován toporgott, még sírva hadarta.
- A plébános hol van? Óra hosszat vártam!
Átázott a cipőm, elzsibbadt a lábam!
- Szomszéd faluba ment. - válaszolt az ember.
- Elaludt az anyánk, többé nem ébred fel!

Zokogta a leány, választ meg sem várta:
- Négy éhes testvérkém a reggelit várja,
ülnek az asztalnál, tudom, fel sem fogják,
az ínség korbácsát kérges kezek fonják!
Beteg volt régóta anyánk, reménykedtünk,
Urunk mentsvára volt, őrködött felettünk.

Minap annyit mondott: - Érzem, el kell mennem,
Csak a bús harangszó kísérjen el engem.
Ezért jöttem, bácsi, Lelkipásztorunkhoz,
kongattasson búcsút az utolsó úthoz.
Azt mondta, nincs messze a Mennyország neki,
jó adós lesz, fentről mind visszafizeti.

Nézte az aggastyán, közben bólogatott;
de ki fogja megkongatni a harangot?!
Nincs, kivel üzenjen a segédlelkésznek,
vagy ismerősének, a sánta erdésznek.
Meg-meglátogatta néha, úgy havonta,
s felbicegett véle a templomtoronyba.

Megpróbálta párszor, fogta, erőlködött,
Szuszogott zihálva, keservesen nyögött.
Ám itt legyen mondva, a becsületére,
meg is szólaltatta, mégis csak elérte!
Aztán eldöntötte - megteszi, főképpen
segít, hogy az áldott nyugovóra térjen!

Nagyon régen történt, mikor próbálkozott,
sajgott a dereka, majdnem sérvet kapott.
Megtudta az Atya, nyomban felmentette,
többé a kötélhez őt már nem engedte:
- Maradj veszteg, fiam, elszálltak az évek,
megnyúltak az árnyak, tompultak a fények.

Nyomasztotta a súly, nyughatatlanná vált:
- Mi lesz vajon holnap? Mit Urunk, Atyánk lát!
Hiszen a gyermeke boldogtalan lélek,
egész életében tán jó szót sem ért meg!
Nem! Ez mégsem lehet, ha szívem reped sem!
Szólni fog a harang, s visszhangzik a Mennyben!

Indul a gyászmenet, hömpölyög a sírig,
halkan zizeg, koppan, nehézkesen siklik.
Majd vastag falához bronzköpenynek lendül,
fájón rezonálva, ércességgel csendül.
Úristen! Ki lehet? Ott fent a toronyban?
Megriad a kántor! Szalad oda nyomban!

Ki oly emberfia, és erre képes lenne?
Segédlelkész sincs itt, az ilyet tehetne?!
Ő volt, persze, csak ő, ki magára maradt,
hattyúdalát járta, kalimpált a harang.
Húzta kapaszkodva himnuszát a sorsnak,
sóhajtás vet véget így a búcsúszónak.

Mellkasához kapva eldől, lehanyatlik,
ívbe feszül íjként, görcsösen vonaglik.
Jelenés volt? Rejtély? Szemben véle álla,
reggeli leánynak idős hasonmása.
Körbevette lenge, hamvas szárnyú sereg,
így szólal: - Itt vagyok, hogy megfizesselek.

Nézd! Már nem az vagyok, földi életem múlt!
Ketten szárnyalunk, hol félelem már nem sújt!
Megtaláljuk útját a nagy égi honnak,
angyalkáim addig értünk harangoznak.
Ej, a csoda bánja, így ér véget itt lent,
mi már megbékélve követjük az Istent!

A testbe zárt magány kapuján üthet rést,
mikor elmúlás lesz az újjászületés.
Megdöbbenve látta, simulnak a ráncok,
vére pezsegni kezd, ficánkolva táncolt.
Kiegyenesedett, már nem girbegurba,
nem sajgott a derék, még magát kihúzta!

Csillagországúton miért adakozott,
versenyt fut már azzal, kiért harangozott.
A kántor, amikor felért a toronyba,
halott volt, a hátán feküdt mosolyogva.
Zeng-zúgott a harang, hét határba kongott,
és legendává lett, mert senki sem volt ott.

Rovatok: 
Vers