Legszívesebben, odaültetnélek,
lelkemnek mélyére.... magányos zugába,
testemmel fedném, zajos külvilágot,
összeszedném gyöngyként, könnyeid, ha fájna.

Összeszedném biz, mind elébed szórnám,
harmatos pázsitként simogassa lábad,
mely hűs, nyugtató, lázat csillapító,
édes álmot hozó, mikor léted, lázad.

Ne csapongjon benned, torz gondolatként,
sötét haragos ár, miben fuldokolva,
mi szárnyalni tud, magasztosan fennkölt,
sólyom büszkeséged, mélységbe ne nyomja.

Szabadnak születtél, megváltott Krisztus,
te, egyre és újra, kérdezed az Istent’
Mennyit ér Uram? Ha hitem csak annyi,
hogy, illúziómba, méregmákonyt hintsen.

Keresgélem... érzem,... majd megtalálom,
nem téveszthetem el, sötétben tapodva.
Kéklő ég alján, hajnalpírban égve,
arcod tükörképként, újra felragyogna.