Régen úgy szerettem, megéltük korát,
megültük rendesen a disznónak torát.
Nem rohant senki, körülülte az asztalt este a család.
Volt munka előtte bőven, de estére kicsit a nyüzsgés elcsendesült,
s az asztal is temérdek jóval megterült.
Az asszonyok is kicsit fellélegezhettek,
mikor már a népek az asztalnál a húslevesből szedtek.
|
Ülök a gangon,
egy kakas szól reggel elfojtott, rekedt hangon.
A tetőn galambpár kedvesen búg,
odébb rikácsol egy tyúk.
Valamikor még felnyerített egy ló,
vagy bőgött egy tehén, annak idején.
Ma már mást tartani nem lehet,
szinte csak macskát, s ebet.
|
November végi napfény simogatja arcodat,
távolban hallani, ahogy zakatol, s elhalad egy vonat.
Lassan távolodik, mint az ősz, mit majd a tél legyőz.
Itt öregedett meg mellettünk, hogy majd vele a fiatal télbe vesszünk.
|
Fekszem a fűben, oly gyönyörűben.
Ezer tücsök zenél, az égen elfér a tenyér.
A kékségben sok bárányfelhő henyél,
kaszálás után jól esik majd a jó bor, s friss kenyér.
Itt szöcske ugrik, amott pillangó repül, nem vagyok egyedül.
Körülöttem, mintha csak bókolnának, hajlongani látom a sok fűszálat.
|
Az erdőszélen, ha jársz,
még simogatja a nap a tájat,
de már ereje gyenge, bágyadt.
Messze szállt a nyár,
nyomában hűvös szellő jár.
Elhallgatott minden madár.
|
Ha belegondolsz, életünkben minden, s mi is, mindig találkozunk és búcsúzunk.
Találkozik hóhullás a kikelettel, édesanya az újszülött gyermekkel.
Búcsúzik tavasz a téltől,
mint nappal az éjtől.
Találkozik holdvilág a napsugárral, mint tavaszi szél a hóvirággal.
Búcsúzik az ősz a nyártól, jégvirág a lombhullástól.
|
Nyár végén, kora este az erdőt jártam,
mikor egy kidőlt fa mögül az erdőszélen
sok erdei állatot gyülekezni láttam.
Egy fura alak körül tömörültek,
volt, ki állt, voltak, kik a fűben ültek.
Úgy nézett ki, mint valami fából, ágból, falevélből tákolt,
rémisztő, furcsa szerzet.
Gondoltam magamban, na már csak ez kellett.
|
Ha szeretet lehetnék.
Mindenkihez elmennék.
Folynék a szívekben, mint egy csörgedező patak, mely soha el nem apad.
Mindenki szívét átjárnám, jó mélyre belopnám magam,
csak egy kis helyet szoríts nekem odabent, ha van.
|
Még annak idején, gyerekfejjel.
Alig vártam ezt, hogy a négy fal kiereszt.
Hosszú volt a tél, ideje, hogy véget ér.
Elindultam, gondoltam, járok egyet, hogy egy kis kucsmagombát szedjek.
Utam egy tisztáson vitt oda, hol reméltem, valamit találok.
S egyszer csak mit látok!
|
Volt egy kis csaj Detti, kit úgy szeretek.
Mindig oly jóízűen nevetett, s én felnőttem ott veletek.
Ő is felnőtt, megházasodott.
Most már két ember lett Zolival, kiket úgy szeretek,
s velük lagzijukban is oly sokat nevetek.
Jött egy újabb kis csaj, Borci, nagyszülőknek legféltettebb kincse, az egyetlen unoka.
|
A vízparton ülök, s annak tükrébe révülök.
Fentről figyel a hold,
csillagok ragyognak, elszenderülök.
Hallom, távol egy ponty ugrik,
amott a nád tövén harcsa rabol.
Szívem ott jár nálad, távol, valahol.
|
Gyermekkoromban volt akkora szerencsém,
otthagyva a várost, s Apát, Anyát.
Megélhettem, milyen egy igazi falusi udvar,
úgy képzeld el, mint egy tanyát.
Megismerhettem az ottani élet
minden nehézségét, gyönyörét.
De szép is volt, mikor tömhettem
magamba a sok dödöllét.
|
Egyedül hideg a napsugár,
csak valaki jönne már.
Üres a szoba, kong minden zuga,
csak valaki jönne már.
Kihalt a ház, benne egyedül a szél citeráz,
csak valaki jönne már.
A lépcsőn a magány léptei kopognak,
bennem az üres évek zokognak,
csak valaki jönne már.
|
Szeretnék bemutatkozni és mindenkit köszönteni, mert úgy illik.
Egy bakonyi kis faluból, Noszlopról, a Somló hegy mellől származom. Innen hozom nagyapám, apám örökségeként az erdő, mező, állatok, madarak, a természet szeretetét, csodálatát.
|
Mindig csodáltam őket.
Ahogy szelik a felhőket.
Repülnék én is, meg sem állnék,
míg a horizont tart, addig csak szállnék.
Mikor meghallom énekük, legszívesebben nem is lennék mással, csak velük.
Minden évszakban megvan a madarak sajátos varázsa.
A cinegék hangja hozza el a tavaszt, melenget a napsugár, bőrödön érzed azt.
|
Van egy kis falu, mely szívemnek oly kedves.
Ha rá gondolok, szemem van, hogy könnytől nedves.
Az a táj mindig oly gyönyörű.
Hol fekszik oly szép az a vidék.
Szőlők, erdő, mezők ölelik át,
mint kisgyermek az édesanyát.
Ez a falu az én kis falum, Noszlop.
Mikor közeledek felé, az érzés kimondhatatlan, mit lelkemnek hoztok.
|
Mikor elveszítünk valakit,
elképzeljük, milyen lehet odaát.
Átlépünk majd,
s hallhatjuk az angyalok dalát?
Mindig úgy képzeltem,
gyermekek játszanak mezőkön.
Mindenki mosolyog, réteken nyílik sok virág.
De vajon létezik ez a Túlvilág?
|
Egy szomorú tavaszi nap.
Életem, mint ég és föld, kettészakadt.
Akkor volt, hogy utoljára láthattalak.
Elmentél, messze vittek.
Hogy visszatérsz,
benne oly sokan hittek.
Köztük drága húgom, s én is, vártalak nagyon haza.
De nem jött más, csak egy fekete autó, s vele a gyász.
|
Valaki messze ment, vissza se nézett.
Itt hagyott egyedül szenvedni téged.
Lábnyoma még ott maradt az udvaron,
mikor belelépett a sárba.
Amit majd elmos az eső,
s vele elmúlik lelked szomorúsága.
|
Odakint suttognak a fák.
Csak ülj le kicsit köztük,
s Te is meghallod
az erdő minden szavát.
Tavasszal azt suttogják,
mikor ébred a világ.
Nézd, mily szépen nyílik lábunknál a sok virág.
Nyáron is beszélnek majd madárszóval Neked,
ha nyitott szemmel
s füllel jársz, szépségük megleled.
|