Az est lassan terült szét az égbolton, fekete pillangóként mosva el a nappal harsány színeit. Ott álltam, a lelkem csillagporos vándorútjának végállomásán, ahol az időtlen csend ölelt körül. A kapu előttem, nem aranyból, hanem valami fényszálakból szőtt, mint az emlékezet finom hálója, melyben minden elveszett pillanat apró gyöngyszemként ragyogott.
   A szél, egy láthatatlan lantművészként, halk melódiákat dúdolt, amelyek az elfeledett álmok visszhangjaként szálltak, és a lelkem mélyén rejlő vágyakat ébresztették fel. A szívem, mint egy megfáradt vitorlás, ami a hosszú utazás után végre kikötni készül, és a messzeségből hozzá érkező lágy fuvallat számára már az örök béke ígéretét hozta.
   Mögöttem az élet, egy elhagyott színház, amely színpadán már kihunytak a fények. A nevetések és a könnyek, a sikerek és a bukások, mind-mind halványuló árnyakká szelídültek, mint a reggeli köd, amely elillan a felkelő nap sugaraiban. Előttem a határtalan ismeretlen, akár egy óceán, amelynek partjainál sosem járt még emberi láb, és a horizonton túl rejlő ígéret, a végtelen ölelése. A kapu nem elválasztófal volt, hanem egy átjáró, hogy a lélek végre hazatérjen.
   Ott a kapuban jöttem rá, a halál nem sötét verem, hanem a születés tiszta forrása, ahol minden elmerült gondolat újjászületik, és az élet örök körforgása beteljesedik.

TM