Az erdő itt él belül, számomra nem a látvány emléke, hanem a lelkem mélyén gyökerező, örökzöld táj. Amikor belépek a fák közé, az nem egy kirándulás részemről, hanem egyfajta hazatérés, mintha a csontjaim is a gyökerek emlékeit hordoznák. A napfény, ahogy átszűrődik a lombkoronán, nem egyszerű fény, hanem aranyló lélegzet, amely betölti a tüdőmet és új életet lehel belém.
   A fák nekem nem néma óriások, hanem bölcs hallgatók. Amikor átölelek egy érdes törzset, érzem a benne pulzáló, évszázados életet, mintha a saját szívem ritmusa is lassulna, hogy egy ütemben dobogjon az övével. A kéreg barázdái nem csak ráncok, hanem történetek, alatta évgyűrűkbe zárt titkok rejlenek, melyek a szél suttogásában kelnek életre.
   Beszélek hozzájuk, nem szavakkal, hanem a csend mélyén rejlő érzések nyelvén. A félelmeim elszállnak a levelek susogásával, a reményeim pedig a madarak énekével szállnak fel a magasba. Az erdő a tükröm, a benne lakó nyugalom az enyém is. A mohával borított kövek a türelem szigetei, a patak csobogása az örök megújulás éneke.
   Az erdő bennem rügyezik, s amíg élek, hordozom magamban a zöld sziget szívverését, a fák bölcsességét és a csend gyógyító erejét. Bármerre is járok az életben, az erdő mindig ott vár belül önmagamban, egy titkos menedékként, ahol a lelkem szabadon lélegezhet.

TM