Nyár végén, kora este az erdőt jártam,
mikor egy kidőlt fa mögül az erdőszélen
sok erdei állatot gyülekezni láttam.

Egy fura alak körül tömörültek,
volt, ki állt, voltak, kik a fűben ültek.

Úgy nézett ki, mint valami fából, ágból, falevélből tákolt,
rémisztő, furcsa szerzet.
Gondoltam magamban, na már csak ez kellett.

Ha szeretet lehetnék.
Mindenkihez elmennék.

Folynék a szívekben, mint egy csörgedező patak, mely soha el nem apad.
Mindenki szívét átjárnám, jó mélyre belopnám magam,
csak egy kis helyet szoríts nekem odabent, ha van.

Még annak idején, gyerekfejjel.
Alig vártam ezt, hogy a négy fal kiereszt.
Hosszú volt a tél, ideje, hogy véget ér.

Elindultam, gondoltam, járok egyet, hogy egy kis kucsmagombát szedjek.
Utam egy tisztáson vitt oda, hol reméltem, valamit találok.
S egyszer csak mit látok!

Volt egy kis csaj Detti, kit úgy szeretek.
Mindig oly jóízűen nevetett, s én felnőttem ott veletek.

Ő is felnőtt, megházasodott.
Most már két ember lett Zolival, kiket úgy szeretek,
s velük lagzijukban is oly sokat nevetek.

Jött egy újabb kis csaj, Borci, nagyszülőknek legféltettebb kincse, az egyetlen unoka.

A vízparton ülök, s annak tükrébe révülök.
Fentről figyel a hold,
csillagok ragyognak, elszenderülök.

Hallom, távol egy ponty ugrik,
amott a nád tövén harcsa rabol.
Szívem ott jár nálad, távol, valahol.

Gyermekkoromban volt akkora szerencsém,
otthagyva a várost, s Apát, Anyát.
Megélhettem, milyen egy igazi falusi udvar,
úgy képzeld el, mint egy tanyát.

Megismerhettem az ottani élet 
minden nehézségét, gyönyörét.
De szép is volt, mikor tömhettem
magamba a sok dödöllét.

Egyedül hideg a napsugár,
csak valaki jönne már.
Üres a szoba, kong minden zuga,
csak valaki jönne már.
Kihalt a ház, benne egyedül a szél citeráz,
csak valaki jönne már.
A lépcsőn a magány léptei kopognak,
bennem az üres évek zokognak,
csak valaki jönne már.

Szeretnék bemutatkozni és mindenkit köszönteni, mert úgy illik.

Egy bakonyi kis faluból, Noszlopról, a Somló hegy mellől származom. Innen hozom nagyapám, apám örökségeként az erdő, mező, állatok, madarak, a természet szeretetét, csodálatát.

Mindig csodáltam őket.
Ahogy szelik a felhőket.
Repülnék én is, meg sem állnék,
míg a horizont tart, addig csak szállnék.

Mikor meghallom énekük, legszívesebben nem is lennék mással, csak velük.

Minden évszakban megvan a madarak sajátos varázsa.
A cinegék hangja hozza el a tavaszt, melenget a napsugár, bőrödön érzed azt.

Van egy kis falu, mely szívemnek oly kedves.
Ha rá gondolok, szemem van, hogy könnytől nedves.

Az a táj mindig oly gyönyörű.
Hol fekszik oly szép az a vidék.
Szőlők, erdő, mezők ölelik át,
mint kisgyermek az édesanyát.

Ez a falu az én kis falum, Noszlop.
Mikor közeledek felé, az érzés kimondhatatlan, mit lelkemnek hoztok.

Mikor elveszítünk valakit,
elképzeljük, milyen lehet odaát.
Átlépünk majd,
s hallhatjuk az angyalok dalát?

Mindig úgy képzeltem,
gyermekek játszanak mezőkön.
Mindenki mosolyog, réteken nyílik sok virág.
De vajon létezik ez a Túlvilág?

Egy szomorú tavaszi nap.
Életem, mint ég és föld, kettészakadt.
Akkor volt, hogy utoljára láthattalak.

Elmentél, messze vittek.
Hogy visszatérsz,
benne oly sokan hittek.
Köztük drága húgom, s én is, vártalak nagyon haza.
De nem jött más, csak egy fekete autó, s vele a gyász.

Valaki messze ment, vissza se nézett.
Itt hagyott egyedül szenvedni téged.
Lábnyoma még ott maradt az udvaron,
mikor belelépett a sárba.
Amit majd elmos az eső,
s vele elmúlik lelked szomorúsága.

Odakint suttognak a fák.

Csak ülj le kicsit köztük,
s Te is meghallod
az erdő minden szavát.

Tavasszal azt suttogják,
mikor ébred a világ.
Nézd, mily szépen nyílik lábunknál a sok virág.

Nyáron is beszélnek majd madárszóval Neked,
ha nyitott szemmel
s füllel jársz, szépségük megleled.

Némaságba burkolódzik a táj,
a rét felett dereng a félhomály.

Ág nem rezzen, madár sem rebben.
Vad nem ugrik, minden nyugszik,
csak a szívem nem akar,
kavarog, mint az avar, mit a szél felkavar.

Egy fa alatt ülök, a semmibe révülök.
Meghallom, ahogy elkezd, s mesél a szív, ettől kicsit megrémülök.

Ha köztük jársz, meghallod majd őket.
Fülelj kicsit, s hallani fogod te is a beszélő, öreg szőlőket.

Tudnak mindent, midőn
átmentek már sok szép időn.

Láttak kapáktól homlokokon csorogni sok verejtéket, s ahogy az idő emberek közé vert éket.

Elmondom nektek szép mesével, egyszer láttam, összetalálkozik ősz a széllel.

Mikor a fecskék tovaszálltak,
hirtelen vége szakadt a nyárnak.
Egy erdőszélen szembetalálkozott az ősz s a szél.

Odasúgta ősz a szélnek.
Veled többet nem beszélek!
Minek rontasz úgy a fáknak?
Hullik levél, törnek ágak,
nem jó ez így senki másnak!

Mikor megszülettünk, észre sem vettük, s felszálltunk egy olyan vonatra, mely ki tudja merre tart.

Ez az Élet vonata.

Utunk, nem tudni, hány sínen fut majd, milyen gyönyörű tájakra, s hány szíven át vezet.

Milyen hosszú lesz az út, ez mindenkinek más, nem tudhatod, hány megállónál látsz majd integető kezet.