Napraforgó tündér, a nyár mosolygó arca, nem más, mint maga a fény suttogása, mely arany szirmokba öltözve hajt fejet a Nap előtt. Minden egyes hajnalban, amikor a pirkadat első fényei a horizontra kerülnek, ő is ébred, mint egy álomból szőtt dallam, és lassan, méltóságteljesen fordul az égi tűzgolyó felé. Nem csak egy virág, hanem a Nap földi tükre, a Föld és az Ég örök táncának szépséges tanúja.
   Szirmain, amelyek a nyár arany páncéljai, ott pihennek a hajnali harmat gyöngyszemei, a Nap első könnyei, amelyeket ő maga iszik meg, hogy ereje teljében ragyogjon tovább. A magok, amelyeket rejt, nem csak új életet hordoznak, hanem a remény apró szemei, a jövő ígérete, amelyek a széllel és madarakkal, mikor kiperegnek, messze szállnak, hogy újabb napraforgó mezőket ébresszenek.
   Napraforgó tündér a vidámság szobra, a meleg ölelés, amely a földből fakad. Látványa maga a béke, egy csendes üzenet arról, hogy a sötétség után mindig eljön a fény, és a természet ismétlődő rendje maga a folytonos újjászületés. Ahogy a Nap útját járja az égen, ő is követi, hűségesen, rendületlenül, tanítva minket a kitartás csendes művészetére.
   Amikor az alkony bíborpalástba öltözteti a tájat, és a Nap utolsó sugarai búcsút intenek, Napraforgó tündér lassan lehajtja fejét. Nem szomorúságból, hanem fáradtságból, mert egész nap a fényt szívta magába, hogy aztán másnap újra felkelhessen, és arany glóriájával beragyogja a világot. Ő a nyár szívének dobbanása, egy tündér, aki a csendes ragyogásával emlékeztet minket az élet szépségére.

TM