Valahol, ott, távol,
de nem akárhol,
van egy öreg ház,
a nagyszülői ház.

Lehet, padlásán
ma is gyöngybagoly tanyáz'.

Látom most is, ahogy nagyapám,
az udvarán ülve,
a falának dűlve,
hokedliról, valamit nekem magyaráz.

Jó nagy ez a ház,
nagy az udvara, kertje,
alatta mező,
négy fala védelmező.

Soha ne félj, ha eljön az éj,
s úgy érzed, csak a szív vezet,
vagy csupán a képzelet.

Én ott leszek álmodban,
s fogom a két kezed.

Soha ne félj, ha becsukódik két szemed,
s a magány majd sötét, hideg utcákon vezet.

Én ott leszek, ágyadhoz lépek,
s felszárítom könnyedet.

Ott leszek minden fában,
sok szirmát hullajtó virágban.

Vége van az ősznek,
a hideg szelek győztek.
Kopaszak a fák,
fehéren hajlong sok ág.

A szép zöld koronából
színes, majd fehér lett,
ahogy kifestette az ősz,
s utána a tél felébredt.

Beszórta az erdőt hóval,
beszélt hozzá jeges, fagyos szóval.
El is aludt tőle,
nem kel, csak jövőre.

Lassan fehér lován megérkezik a tél,
sörényét borzolja hideg, havas északi szél.
A ló két lábra ágaskodik, nagyot fújtat,
jeges fuvallata eltakarja a holdat.

Nyergében jégpallosával földre koppint a tél,
megfagy minden, beleremeg az éj,
s belep mindent a dér.

"Az élet a legszebb dolog, főleg, ha vigyázol rá, s nem a halálnak szekerét tolod."

TM

Mekkora nagy csoda volna,
ha most az erdő megszólalna.

Elmesélné, hogyan válik ősz a téllé,
napsütés hideg reménnyé.

Elmondaná minden baját,
ha nem tépné viharos szél a haját.

Odasúgnák hideg lehelettel az ágak,
átjárja most lelkét a bánat,
mert a tavaszra még sokat várhat.

TM

Szilaj, fehér lován vágtat a tél,
mígnem karácsony estéjéhez ér.

A fenyőfán gyertyaláng lobog,
körülötte angyalszárny susog,
a szívekben szeretet dobog.

Eljött Szent Karácsony estéje,
a szeretetnek szentélye.

Néha megrezzen a fa,
s rajta egy csengő,
az izgalom mindenki szívében megnő.

Ottmaradt a lelkem nálad,
azóta sírok utánad,
nem csillapítja vágyat,
ha nem csókolhatom a szádat.

Ottmaradt a lelkem nálad,
azóta csak körülöttem somfordál a bánat,
magához éles karmaival rángat.

Ottmaradt a lelkem nálad,
lehet, hogy te ezt kívántad,
de legalább szóltál volna,
mielőtt integetsz majd a távolba.

Hiányzik a csend, a magány,
hogy majd valaki meghallgat talán.

Hiányzik a rét, az erdő,
mint festményről a hullámzó pipacsmező.

Hiányzik a fény,
hogy majd, mint holdba a csillagfényes éj,
kapaszkodj belém.

Hiányzik az ősz, az eső,
egy kéz, mi szerető, s védelmező.

Hiányzik a nap tavasszal,
mikor a rügy kifakad.

Mindenki máshogyan szeret,
millió fajta a szeretet.

Van, aki csak rád nevet,
s megfogja a kezed.

Van, aki hallgat,
s úgy szemeivel vallat.

Van, aki hévvel,
nagyon nagy reménnyel.

Van, aki csendben, halkan,
hozzád odabújva, nem csak, ha baj van.

Van, aki simogatva lágyan,
hogy beteljesüljön minden vágyam.

A szív a legfurcsább dolog,
hol nevet, s hol zokog.

Kővé is válhat, ha nem vigyázol,
s az élet rajta sokszor átgázol.

Van, hogy szárnyal, mint meleg szellő a nyárral,
vagy mint pillangó a réten, csak bánj vele szépen.

Vágyakozik hiába valaki után,
s érzései tovaszállnak, mint a költözőmadár.

Mikor még hivatásos katona voltam,
annak idején, kilencvennyolcban.

A Tisza megáradt,
s mi feladatot kaptunk, építsünk gátat.

Uralokkal közelítettük meg a helyet, Tarpa elejét,
nyaldosta a víz már a gátnak tetejét.

Akkora hatalmas vizet még nem láttam,
a gáttetőn csak megrökönyödve álltam.

" Amit mondasz, csak szavak, amit érzel, na azok, mind igazak"

TM

Ez a szép hely olyan ritka.
Gyere velem, s feltárul minden titka.

A neve, az Somló.
Itt bor folyik, nem komló.
Nevét a som növényről kapta,
mely régen betakarta.

Oldalán szőlő,
sok szép pincében bor terem,
egyikük sem holmi üres verem.

Tele van finom nedűvel,
mentem én már haza innen 
elég nagy derűvel.

Noszlopon építkeztünk, új volt a ház,
mikor eljött 86 tele,
akkor költöztünk bele.

Hallom, a szüleim mondják,
reggel mikor felkelek,
a hótól az ajtón kimenni nem lehet.

Befújta a szél úgy a havat,
mindenki odabent ragadt.
Még jó, hogy volt emelet,
onnan a hó tetejére rálépni rá lehet.

Katonák voltunk,
az évek alatt, mind egybe forrtunk.
Esküt tettünk, megvédjük a hazát,
s ellátjuk bárki baját.

Katonák voltunk,
hol árvízen, hol hómentésen,
zsákot pakoltunk, éhezőknek kenyeret,
s tejet hordtunk.

Tettük, amit kellett,
sokszor mondani sem kellett.

Egy érzés csupán,
mikor ködös hegyek várfokán,
üres hollófészekben károg a magány.

Tavaszi nap, a simogató szél mesél,
szíved még valami jót remél.

Vadvirágok illatát 
ontják tavasszal rétek és a fák,
gondolod, lesznek még csodák?

Nyári éjben hullócsillag suhan az égen,
még hiszed, lesz olyan, mint régen.

Álmodtam, hogy kivirágoznak a fák.
Nem hallottam erdőn többé fűrésznek szavát.

A világot nem tettük jobban tönkre,
s a nagy gyárak eltűntek örökre.

Álmodtam, hogy virulnak mindenfelé a vizek,
nem szennyeztük őket, s ihattunk forrásból tiszta vizet.