A percek, mint megannyi folyami kavics, egymásnak feszülve, mégis csendben sorakoznak a lét folyamának partján. A szürke homályban gyémántként csillan fel egy pillanat, beragyogva a valóság fásult színpadát, de ahogy a napfény is tovatűnik, úgy olvad bele a végtelenbe a ragyogása is. A pillanat, melyben vagyunk, nem több, mint egy rejtélyes, apró sziget az idő végtelen óceánjában, ahol a múlt hullámai már elmosták a lábnyomokat, a jövő szelei pedig még csak formálódnak.
     Mégis, ez a törékeny ragyogás teszi végtelen folyammá a létet. A pillanat maga a cseppnyi víz a sivatagban, mely nem oltja el teljesen szomjunkat, de reményt ad a továbbhaladáshoz. A múlandóság nem elvesz, hanem tanít arra, hogy minden perc önmagában hordozza a beteljesedést. A pillanat nem más, mint egy tündöklő, de gyorsan égő gyertya lángja, melynek fényénél megláthatjuk az arcokat, a formákat, a dolgokat, mielőtt a sötétség ismét elnyelné azokat.
     Ez a láng, noha kicsi, mégis a leghatalmasabb. Minden egyes pillanat az életünk egy mozaikdarabkája, melyek lassan, egymáshoz rakosgatva, kiadják létezésünk teljes képét. Vannak ragyogó, élénk darabkák, és vannak sötétek, nehéz súlyúak. A pillanat maga az élet, egy lélegzetvételnyi létezés, egy szemvillanásnyi csoda, melynek értékét nem a hossza, hanem a mélysége adja meg. Mint ahogy a napfelkelte is csak egy pillanat, mégis beragyogja egész napodat. A pillanat egy röpke kis gondolat, mégis a léted egésze belefér, mert bár, csak egy pillanat, de ennyi lesz majd a végzeted is.

TM