A szívem egy ódon kút, melynek mélyén egy rég elfeledett forrás zubog. Szüntelenül áramlik belőle az élet vizének ezüst patakja, néha csöndes, simogató suttogással, máskor zúgó áradattal. A kút falai közt ezer emlék tükre csillan, s minden emlékcsepp egy elmorzsolt pillanat lenyomata.

   Anyám mosolya volt nekem a napkelte, mely elűzte reggeleim árnyait, s meleg fénye átszőtte lelkem minden zugát, átjárta, mint tavaszi eső a száraz földet. Mosolya volt az iránytűm az élet viharos tengerén, hol minden hullám egy-egy félelem volt, s ő mégis biztos kikötőként állt a horizonton.

   A vágyak folyamán utazom, lassan ringatózva, mint őszi levél a szelíd patakon. Minden kanyar egy új remény, minden örvénylés egy rég elfeledett álom ébresztője.

   Elmentél, és magaddal vitted a napfény minden cseppjét. Most az éj, mint fekete bársonyfüggöny ereszkedik az égre, elrejtve a csillagokat. A hajdan dús, zöld lombok halott, sárga emlékekként hullanak a földre, mint elfeledett ígéretek, melyek már sosem teljesednek be.

   Valóban angyal voltam, vagy csak vágyaimban s álmaimban kóboroltam?

   Két szemed az élet, ez a két parányi tükör, amelyben a világ visszfénye megpihen. E két mély kút, mely nem csak a szeretet és érzelmek tükre, hanem a lélek rejtett ösvényeinek térképe is. Mint két ősi csillag, amelyek csendesen őrködnek a végtelen éjszakában, úgy figyelnek ők is, kutatva az idő múló árnyait és a pillanat törékeny szépségét.

   Az élet, ez a csodálatos, mégis néha szeszélyes utazás, nem más, mint egy hatalmas, díszes színház. Minden egyes hajnal egy új felvonás kezdetét jelzi, ahol a függöny lassú emelkedésével belépünk a színpadra. Mi vagyunk a szereplők, akik megkapjuk a forgatókönyvünket, bár sokszor a soraink csak a pillanat hevében születnek meg.

   Ahogy az idő vasfoga kikezdi a csörgedező patak köveit, úgy vésődik ránc a gondoskodó tenyérbe, mely most egy törékeny, lüktető csodát, egy pillangót tart. Ami valójában nem is csak egy pillangó, ami megpihen a gondoskodás tenyerén, hanem maga az élet rezdülése, egy fénylő színpompás csoda, egy szép kép a múlandóságnak és az örök körforgásnak a táncáról.

   Az álmok tengerén hajózom éjjelente, ahol az emlékek hullámai ringatnak, s a jövő távoli partjai hívogatnak. Hajóm orra szeli a bársonyos sötétséget, amelyet néha átszakít egy felvillanó gondolat csillaga. A múlt kísért, mint egy tengeri szörny árnya a mélyben, amely néha felbukkan, hogy emlékeztessen az elmúlt viharokra és csendes kikötőkre.

   A felismerés nehéz, rozsdás kulcsa hidegen feszül a vállamon, mint valami ősi béklyó. Nem aranyból van, nem is ezüstből, hanem a tapasztalatok súlyos vasából öntetett, amelyet az idő patinája borít. Minden egyes ránc a kulcs felületén egy megoldatlan rejtély, egy elfeledett igazság nyoma.

   A nyár, ó, a nyár, egy csoda, ahol a Nap arannyal festi az eget, s szirmokba öltözteti a mezőket. A levegő egy mézédes ölelés, mely simogatja a bőrt, és a fák lombjai, mint zöld mesélők, folyton titkokat súgnak a lágy szélnek.

Ha én madár volnék,
mindenkihez szólnék,
mindenki szívében
szépen csak dalolnék.

Ha én csillag volnék,
szemedben ragyognék,
fent a sötét égről
soha le nem hullnék.

Ha én szellő volnék,
szép csendesen fújnék,
senki szép lelkében
semmit fel nem dúlnék.

   A lemenő nap sugarai rózsaszínűre színezték az eget, s közben a tenger, mint egy titokzatos selyemlepel, ölelte a partot. A homokos part puha ölelésében két lélek táncolt, mozdulataik a szél dallamára formálódtak, mint két vándormadár, amelyek egymásra találtak a végtelen égen.

Ahogy az aranyló nap halványul,
s rózsaszín ég öleli a partot,
emlékeimben láttam ott két boldog, mosolygó arcot.

Miközben a szél suttog,
s titkokat dalol,
egymás szemébe néztünk mélyen,
ott távol, valahol.

A két szív csendes táncot lejtett,
s csókunk a tengerbe simult,
körülöttünk a lámpások fénye is lassan kimúlt.

   Amikor először belenéztem szemed tengerébe, nem az íriszek csillogását láttam, hanem az óceánok mélységét, hol elmerülhet a lelkem, és a felhők táncát a végtelen horizont felett. Szavaid, mint lágyan cirógató szellők, hozták el a tavaszi eső illatát, és minden egyes mozdulatodban a folyók hömpölygő erejét éreztem, melyek új földeket formáltak kietlen lelkem pusztaságán.

   Belém költözött a nevetésed, mint tavaszi zápor a száraz földbe, ezzel életet lehelve minden sejtembe. Ott rezdülsz bennem most is, láthatatlanul, mégis tapinthatóan, mikor a nevem kimondod. A szemed fénye, az a különös, mély ragyogás, mintha két apró csillag lenne, amelyek éjszakáimra vetnek fényt, elűzve ezzel minden bánatot s árnyat.

   Rózsa néni apró lakásában a homokóra lassan peregve mérte az időt. Minden egyes szem homok egy elmúlt pillanatot jelölt, egy emléket, amely Rózsa szívében élt. A szoba közepén egy öreg, kopott zongora állt, néma tanúja a múltnak. Ujjai remegve siklottak végig a billentyűkön, felidézve egy dallamot, ami egykoron megtöltötte a szobát élettel.

   Az idő fodros, selymes takarója alatt, ahol az emlékezés és a vágyak szálai összefonódnak, egy rejtett kert ölelésében nyugszik a béke fehér galambja. Nem egy tollas madár ő, sokkal inkább a remény eleven szobra, egy szelíd sóhaj, amely a szívből fakad, és a világ zajos forgatagában is utat talál a csendbe.
   Virágok közt szunnyadó álom ő.