A mennyországban jártam. Nem volt ott semmi, ami a földhöz kötött, sem a súlyos láncok, sem a porba hulló árnyékok. A lelkem egy pillangó volt, melynek szárnyait a kék ég lehelete simogatta, és a gondolatok már nem sűrű, iszapos folyók voltak, hanem tiszta források, amik a hegyekből eredtek, és az örökkévalóságba siettek. A szeretet ott nem csupán egy érzés, hanem a levegő, amit belélegzel, a fény, ami körülölel, és a víz, ami megtisztít. A létezés egy csendes, végtelen dallam, ahol minden hang tökéletesen illeszkedik a másikhoz, és az ottani harmónia nem a hangszerek rezgése, hanem az univerzum szívdobbanása.
     A mennyországban jártam. A nap egy aranyló tó volt, melynek tükrében a múlt, a jelen és a jövő egyetlen cseppé olvadt össze. A fájdalom ott csak egy régi, elfeledett történet, amit a szél mesél a fák lassan suttogó leveleinek, de már senki sem érti a szavait. A boldogság egy kert, ahol a lelkek virágoznak, és minden szirmon egy régi emlék ragyog, mint a harmatcsepp. A halál nem egy sötét, lezárt ajtó, hanem egy kapu, amelyen áthaladva végre hazatérsz. A lélek ott nem testben raboskodó madár, hanem a fény sugara, amely visszatért a forráshoz, ahonnan elindult. A legnagyobb csoda pedig az, hogy rájöttem, a mennyország nem a felhők felett van, hanem benned, a szívedben.

TM