Zokog a csend a temetőben, mint eltévedt árnyék a hajnali ködben, csak kóborol, remegő ajkán néma jajszóval. Szeméből patakzó könnyek helyett hideg, áttetsző hiány hull alá, minden cseppje egy el nem mondott szó visszhangja, egy el nem ölelt ölelés érzése. Hallgatásának súlya összenyomja a légkört, s a lelkem redőiben rekedt sóhajok kővé dermednek a mellkasomban, fekete szirmú virágokként nyílnak ki, sosem látott fény után vágyakozva.
     A fák lombjai sem rezdülnek, a szél is elvesztette erejét, mintha a világ is beleremegett volna ebbe a néma gyászba. A nap sugarai is félve osonnak be a réseken, mintha tettes cinkosai lennének a hallgatás birodalmának. A csend zokogása áttöri a valóság falait, s a lelkem mélyén felébrednek az eltemetett emlékek, amik, mint hínáros mocsárból felbukkanó lidércek lámpásainak fényei, úgy táncolnak a feledés homályában.

TM