A lámpafény éles, de magányos ragyogása alatt állt, mint egy elfeledett szobor, amit csak az éjszaka szemlél. A fény glóriája kiemelte kontúrjait az őt körülölelő sötétségből, mintha a várakozás egyetlen pontja lenne a világban. Szemei két mély tükörként a távolba révedtek, az idő egy pillanatát keresve, melyet még nem érintett meg a valóság.

   Ahogy az első langyos szellő végigsimított Tündérvölgy erdejének kopár ágain, a jégcsapok könnyezni kezdtek a barlang szájánál.
   A természet mélyet sóhajtott, és a hó alól előbújt az első bátor hóvirág.

   Január szele ma a hideg mellett elhoz egy nyolc évtizedes sóhajt is, amely a végtelen orosz sztyeppékről fúj egészen ide hazáig. Az idő kerekén ma megállunk ott, ahol a történelem jéggé dermedt, és ahol a magyar katonák hite az utolsó lőszerrel együtt veszett el a hófúvásban.

"Amikor mindent fehér lepel borít, a világ hirtelen lecsendesedik, mert ez a "zuhanó csend" lehetőséget ad a befelé fordulásra és a megnyugvásra."

"Olyan, mint egy hatalmas radír, amely eltünteti a tökéletlenségeket, és tiszta lapot ad a természetnek, s nekünk, az újrakezdéshez."

   Tündérvölgyben az aranybarna ősz lassan átadta helyét a zúzmarás reggeleknek. A völgy feletti Őrszem-sziklán két jóbarát ült egymás mellett, Brúnó, a hatalmas, cammogó barnamedve, és Sünkefe, a tűpárnára emlékeztető, kíváncsi kis sündisznó.

Az erdő mélyén most a fény is másképpen törik,
a nap sugarai tehetetlenül csúsznak el a jéggé fagyott ágakon.
Ebben a néma, fehér katedrálisban történt a különös találkozásom.
Éppen ott, ahol a völgy összeszorul, és a fenyők sötét válla összeér, megállt a levegő.

Találkoztam vele az erdőn,
szembejött egy hűvös, hideg szellőn.

   Az erdő sűrűjében, ahol a fák néma, zúzmarás óriásokként őrzik most a téli álmot, éreztem, ahogy köztük jártam, hogy a csendnek súlya van. Nem az a fajta némaság ez, ami üres, hanem olyan, mint egy tiszta papírlap, amelyre a természet majd most éppen az első betűit veti. Ebben a kristálytiszta mozdulatlanságban éreztem meg őt először.

   Azok a régi telek nem a naptárból lépik át ajtóm küszöbét, hanem a csontig hatoló hidegből és a csodás emlékekből. A hó akkor nekünk nem csapadék volt, hanem a csend vastag, fehér takarója, amely minden zajt és gondot elnyelt. A szalmával kitömött zsák, ez a rozoga trónus, amely megtartotta magában az elmúlt nyár aranyló melegét, várta feladatát.

Legyen az új éved olyan,
mint a hajnali harmat,
tiszta, friss és csillogó,
melyben minden nap egy új lehetőség a ragyogásra.
Boldog Új Évet Kívánok!

Felső Tamás

TM

   1986 emlékezetes év volt számunkra. A faluszéli telken egész nyáron állt a bál, mészillat, téglapor és az építkezés állandó zaja töltötte be a mindennapjainkat. Mire a levelek sárgulni kezdtek, beköltöztünk az új házba, bár a kert még inkább hasonlított egy munkaterületre, mint otthonra.

   Szilveszter éjjelén, csak mi ketten, a pezsgőspohár és én, néztük egymást, miközben az óra mutatói, mint fáradt vándorok, az éjfél kapujában végre egymásba kapaszkodtak. Ebben a sűrű csendben megszűnt számomra a külvilág, a tüzijátékok távoli dörrenése csak tompa lüktetés maradt a falakon túl, mintha egy óriás szíve dobogna a város alatt.

Ezüst palástot ölt a néma erdő,
a táj fehér selyembe burkolózott,
s a szél arcomba vág,
olyan, mint tiszta lap, mit nem mocskolt be felhő,
s hol fagyos szélben alszik minden ág.

A szívünk most, mint egy kiszáradt, vén jászol,
mely portól szürke, s hideg fújja át,
de mélyén mégis halk remény parázsol,
s dacolva várja égi otthonát.

Fakéreg sóhaja száll fel a kályha mélyén,
a konyha gőze sűrű, édes felhő,
s mint régi könyv a nagyszülők ebédjén,
úgy nyílik meg a múlt, az a messze tűnő.

Az otthon most egy izzó, óvó fészek,
melyet a szeretet font gyönge szállal,
s bár kint a fagyos farkas-széllel szembe nézek,
bent minden arc mosolyog egy halk, szelíd imával.