Mikor eljön karácsony este, a világ ezüstbe öntött álommá válik. Odakint a táj, mint egy hóval hintett krémes torta, hófehér palástot ölt, és a fák ágai üvegkristályos koronákká dermednek a csillagfényben. A csend, amely a hótakarón pihen, nem üres, hanem puha, bársonyos takaró, amely elnyeli az eddig szürke hétköznapok zaját.

   A karácsonyhoz vezető napok vékony, fagyos üveggé válnak, melyen átsejlik az ígéret fénye, de még nem törhető át. A levegő kicsit feszült is a várakozás csendjében. Ez a csend nem a hangok hiánya, hanem a lelkek belső szónoka, mely minden zajt elnémít, hogy hallhassuk az érkezés halk susogását.

   Karácsony estéjén a szeretet csillaga leszáll, és átveszi helyét a rohanó hétköznapok helyett. A fűszeres illatú, gyertyalánggal festett szobák menedékké válnak a kinti fagyos világtól, és a családi asztal körül ülő lelkek egy rejtett, láthatatlan fonállal kapcsolódnak össze.

   A kis tündér, Pille, fáradtan, de boldogan repült hazafelé, miután hetekig segített a Télapó műhelyében az Északi sarkon. A kis kezével csomagolta a játékokat, szalagokat kötözött, és ellenőrizte, hogy minden lista pontos legyen. Nélküle (és persze a sok manó és tündér segítsége nélkül) biztosan nem kapta volna meg minden gyermek időben a karácsonyi ajándékát.

   Pár év múlva, mikor már Pille kicsit idősebb és tapasztaltabb lett, s nem volt már az a kis huncut tündér, aki elszökött a Télapóval, ismét eljött a tél. Tündérvölgy már téli álmot aludt, de Pille, a kis tündér szíve ébren volt. Emlékezett a nagy kalandjára, amikor elutazott a Télapóval.

Voltak karácsonyok,
mikor sírtam.
Szinte a fára ránézni sem bírtam.
Hárman ültük már csak körül,
szívünkben még friss emléked élt legbelül.

Az élet ott, a szobában
mellettünk oly gyorsan elhaladt,
s én közben felnőttem egy perc alatt.
Sajnos, akkor már utánad csak a könny
s a néma csend maradt.

   Mélyen, messze a legmagasabb hegyek lábánál, ahol a patakok ezüstösen csillogtak és a virágok sosem hervadtak el teljesen, ott feküdt Tündérvölgy. Ez a hely a tündérek, manók és vidám erdei állatok otthona volt, akik egész évben a legnagyobb harmóniában éltek. De volt egy időszak, amit mindenki a legnagyobb izgalommal várt, ez volt a Télapó látogatása!

   Advent számomra olyan, mint egy sötétségben őrzött, elzárt kincsesláda, melynek lakatját hétről hétre oldjuk fel egy fénylő gyertyával. A világ zaja elhalkul, a rohanás lelassul, és lelkem visszavonul belső, csendes kamrájába. Itt, a várakozás finom szövésű abroszán, egy számomra régóta ismert, mégis mindig új remény magja csírázik.

A szívem egy elfeledett kincsesláda,
mélyen alszik, míg közben a lét morajlása
ráönti ezüst porát, a csendet.
Falán a vágy, mint egy borostyán,
oly szelíden futja be a múlt minden sebét.
S az idő, szövőnőként, az élet
fonalát húzza át a rejtett réseken.
Lelkem folyó, mi két part közt
feszül, egy örökösen sodródó titok.

Egyetlen tollpihe vagyok, mit a végtelen Föld
hajított fel az éjszaka holdfényes egére.
Születésem egy szeszélyes, hirtelen fuvallat volt,
mi belevágott a csend szívébe, mélyen.

Bennem a napok peregnek szüntelen,
mint a homokóra finom szemei,
melyet egy láthatatlan kéz forgat mindig át.

   Tündérvölgyben, ahol a fűszálak is suttognak, és a harmatcseppekben csillagfény ragyog, itt élt egy apró kis tündér, a Suttogó Virágok réte és a Csillámkavics patak partján, akit Pillének hívtak.

   Ez a kis ház fából készült, és számomra egy lelki menedék, ami maga a nyugalom kézzelfogható formája, egy csendes szívverés a rohanó világ éles zajában. A tó tükre az égbolt végtelenjét veszi kölcsön minden naplemente pillanatában, és ahogy a nap aranyujjaival festi meg az alkonyatot, a vizet is lángra lobbantja, mint valami rejtett, hűvös tüzet.

   Réges-régen, egy eldugott, érintetlen, csendes, zöld szegletében a világnak, ott terült el Tündérvölgy. Ez a hely nem szerepel még a térképeken sem, mert a szív rejtett ösvényein lehet csak odatalálni. A Völgyet örök tavasz járta át, és a fák olyan magasra nőttek, hogy leveleik megérintették a csillagokat.

   Belenézek, s nem egy elmosódott, mai arcképet látok, hanem egy messzi, tiszta vizű forrást, amelynek mélyén az idő kavicsai fénylenek. Ez a tükör nem üveg és higany, hanem egy mély fekete tó tükröződő felszíne, amely elnyelte az összes nappalom és éjszakám, minden örömöm és könnyem, s most visszamosolyog rám belőle a múlt.

Én nem akarok még elmúlni,
mint a nyár,
ősszel a múltban sodródni,
mert még van, aki vár.

A nap lángja még bennem ég,
nem csak egy szél tépázta árnyék vagyok,
mit elmos majd a hajnali ég.

Maradnék még inkább tűz a dermedt pirkadati égen,
hol minden perc egy aranypecsét,
s oly kedves, mint régen.

   A nap perzselő aranya borítja a tájat, simogatva a száraz, illatos szénát, mely nemrég még zöld tengerként hullámzott a határban. Mintha a föld maga adná át kincsét, felhőként gyűlik a szekérre, melynek elnyűtt kerekei a múlt meséit suttogják. Az ember, letűnt korok árnya, verejtékével öntözi a tájat, mozdulatai monoton ritmussal szövik a levegőbe a kemény munka dallamát.

Tündérvölgy szívében, hol szép zöld az erdő,
lépked egy szarvas, tiszta fehér,
kecses, mint a szellő.

Szarván aranyfény, csillogó korona,
minden mozdulata varázslat,
hozzád úgy ragyog fénye oda.

Hófehér bundája, mint a friss hó télen,
szemében a bölcsesség, ott ül a rejtett mélységben.

   Nézem a homokszemcséket, ahogy a homokóra testében lefelé zuhannak, mert ugyanígy zuhanok én is sokszor az idővel. A homokóra pergése, ahogy csendesen nézem, lelkem legmélyebb zugait érinti. Kezembe veszek én is egy marék homokot. Markom, akárhogy is szorítaná, nem tartja vissza az idő porát.