Ez a szép hely olyan ritka.
Gyere velem, s feltárul minden titka.

A neve, az Somló.
Itt bor folyik, nem komló.
Nevét a som növényről kapta,
mely régen betakarta.

Oldalán szőlő,
sok szép pincében bor terem,
egyikük sem holmi üres verem.

Tele van finom nedűvel,
mentem én már haza innen 
elég nagy derűvel.

Noszlopon építkeztünk, új volt a ház,
mikor eljött 86 tele,
akkor költöztünk bele.

Hallom, a szüleim mondják,
reggel mikor felkelek,
a hótól az ajtón kimenni nem lehet.

Befújta a szél úgy a havat,
mindenki odabent ragadt.
Még jó, hogy volt emelet,
onnan a hó tetejére rálépni rá lehet.

Katonák voltunk,
az évek alatt, mind egybe forrtunk.
Esküt tettünk, megvédjük a hazát,
s ellátjuk bárki baját.

Katonák voltunk,
hol árvízen, hol hómentésen,
zsákot pakoltunk, éhezőknek kenyeret,
s tejet hordtunk.

Tettük, amit kellett,
sokszor mondani sem kellett.

Egy érzés csupán,
mikor ködös hegyek várfokán,
üres hollófészekben károg a magány.

Tavaszi nap, a simogató szél mesél,
szíved még valami jót remél.

Vadvirágok illatát 
ontják tavasszal rétek és a fák,
gondolod, lesznek még csodák?

Nyári éjben hullócsillag suhan az égen,
még hiszed, lesz olyan, mint régen.

Álmodtam, hogy kivirágoznak a fák.
Nem hallottam erdőn többé fűrésznek szavát.

A világot nem tettük jobban tönkre,
s a nagy gyárak eltűntek örökre.

Álmodtam, hogy virulnak mindenfelé a vizek,
nem szennyeztük őket, s ihattunk forrásból tiszta vizet.

Az embert sokfelé sodorja az élet,
engem is elsodort egy helyre,
mely örökre szívembe égett.

Katona voltam, s legjobb barátom
Komádiba meghívott.
Szülei, testvérei, rokonai éltek ott.

Lenne egy kis munka,
a kertben egy akácfa van útban,
ki kellene szedni, gyere segíteni.
Menjünk, mondtam.

Találkozol valakivel, elköszönsz,
benne már emlék vagy csupán.

Az idő halad, elmúlik a pillanat,
s máris csak emlék marad.

Az élet csak emlékekből áll.
Egyetlen egy pillanat a most!
Úgy vigyázz rá, össze ne taposd.

TM

Vannak szépek,
melyek benned csodálatos képek.

Vannak rosszak,
melyeken eltöprengsz, akár naphosszat.

Vannak mélyek, melyeket alig érsz el magadban,
olyan mély kút fenekére tértek,
csak néha jönnek fel onnan, s ha kérted.

Vannak újak,
melyek frissen a szívedhez simultak.

Mindig úgy vártam, előtte éjszaka már alig háltam.
Izgultam, mi lesz, vártam a fát, s vele apát.

Eljött a napja, délután kiment, hogy befaragja.
Az ablakon át csodálattal néztem, ahogy hullott a hó,
a tájon lett szép fehér takaró.

Közben anyám a konyhában sürgött,
húgom még kicsi volt, valamivel a járókában csörgött.

Üzent a tél az ősznek.
Sok már számomra a szünet!
Lehet, előbb jövök, s nem lesz idén szüret.

Ott maradnak a gyümölcsök a fákon,
én azt mit bánom.

Az ősz visszaüzent a télnek.
Az emberek pont ettől félnek!
Mikulásra, s karácsonyra gyere, arra kérnek.
A gyermekek is arra várnak,
mikor oly szép, hófehér színe lesz tőled a tájnak.

A sort kezdi a hóvirág, s a tőzike,
helyükön, ha elhervadtak, botladozik őzike.

Elrobog a fák közt egy vadkan,
hallom halkan egy rügy pattan,
cinege hangja csattan, s szép lassan
kivirágoznak a bokrok és a fák.

Emlékszel, mikor fára másztunk?
Egymásra lopott cseresznyét dobáltunk.
Mikor papsajtot, mosatlan gyümölcsöt ettünk,
s tőle meg nem betegedtünk.

Kicsi veréb ül a fán,
nyári napnak hajnalán.
Gondolkodik fenn a fán,
merre szálljak, arra tán.
Jobbra szállok, dombon át,
ott találom nagyanyát.
Balra megyek, arra hegyek,
ott lakik sok rokon gyerek.
Elszállok a rét felé,
fel a gémeskút elé.
Iszok egy jó friss vizet,
jó nagy kortyot, vagy tízet.
De jaj nekem, arra ám,

Mikor ott vagyok a dombon, magasan a tó felett.
A látvánnyal betelni nem lehet.

Közepén úsznak csapatban vadkacsák,
a nádason szarvasok törnek át.

Messze látni a tájat, örökre itt maradni
érzek ilyenkor vágyat.

Már novemberre jár, mégis meleg a napsugár.
Lombtalanok már a fák, elhordta a szél a szép őszi ruhát.

Olyan nekem az erdő, mint a család,
hiányzik, ha nem ölel körül a sok faág.
Mint a legjobb barát,
meghallgatom minden búját s baját.

Szeretem hallgatni, s megértem minden szavát.
Mindent elmesél,
mikor az ágakat borzolja a szél.

Nevet a Hold az égen,
szép csillagfűzérben.
Lassan fénye hidat rajzol a tavon,
hadd nevessen, hagyom.

Vadlibák úsznak a fényben,
látszik a tónak tükrében.
Ringatóznak a vízzel, a hullámok,
ahogy játszanak a széllel.

Hangjuk messze elhallatszik,
talán egészen a Holdig,
s ezen nevet,
így gágogni hogyan lehet.

Ha édesanyám beköszönne,
jaj, de messziről is jönne.

Megkérdezném, nem vagy fáradt?
Megvetném neki az ágyat.
Tennék feje alá puha párnát,
úgy vigyáznám én az álmát.

Elmesélnék mindent neki,
hogy még mindenki szereti.
Reggel bevetném az ágyát,
úgy lesném én minden vágyát.

Egy holdfényes éjszakán,
fülesbagoly ül a fán.
Az égen ezernyi csillag ragyog,
s én idekint magam vagyok.

Vastag ruhát venni kellett,
látszik már a lehelet.
Csak nézem a Holdat,
lassú léptekkel érkezik a holnap.