Éjszakánként, mikor az ég egy fekete bársony, és a csillagok gyémántként szóródnak szét rajta, letérdelek sírodnál, anyám. A hideg föld a tenyerem alatt olyan, mint elnémult szíved, de én mégis érzem dobbanásainak halk visszhangját. Várom, hogy felragyogjon újra utolsó húsvéti mosolyod, mint tavaszi hajnal a hófödte tájon, és elűzze a fagyos magányt a lelkemből.

   Tegnap este a halál torkában jártam, s mivel hellyel kínált, leültem, vele vacsoráztam. Az asztalunkat a csend szőtte fekete damaszt terítette be, és a gyertyák, melyeknek lángja álmosan pislogott, a múló időt festették a falakra.

A végzet tengerén sodródom a remény tutaján tova, 
egy törékeny alkalmatosságon,
melynek gerendái a sosem volt álmok fájából faragtattak.

Ez a tutaj a csend szigetére tart,
ahol a szavak súlytalanok,
és a gondolatok néma madarakként szállnak.

   Eljön az évnek az a varázslatos szakasza, amikor vizeink – tavak, folyók és holtágak – lüktető élettel telnek meg. A tavaszi nap melengető sugarai felébresztik a vízi világot, és kezdetét veszi a keszegek, pontyok és többféle hal násztánca, egy ősi, ösztönös rítus, mely a természet örök körforgásának egyik legszebb megnyilvánulása.

Ó, bársony éj, te fekete, te mély,
ráborulsz az erdőre, mint fekete kámzsa,
s rád hull lassan a csillagok ezüst varázsa.

A fák közt sok kis titkos fény táncol,
s a szentjánosbogárnász zsongva magához láncol.

Apró lámpásként gyúlnak ők fel, sorra,
mint égi gyöngyök,
az erdő bokrain szétgurulva.

   Ahogy az alkonyat bíborszínű szárnya lassan az erdőre telepszik, és a fák árnyai megnyúlnak, mintha suttogó óriások kelnének életre, úgy ébred fel egy másik, titokzatos világ is. Ekkor, a nap utolsó leheletével, megkezdődik a szentjánosbogarak éjszakai tánca, egy olyan fényszínház, amely csodának nincsen párja.

   Napraforgó tündér, a nyár mosolygó arca, nem más, mint maga a fény suttogása, mely arany szirmokba öltözve hajt fejet a Nap előtt. Minden egyes hajnalban, amikor a pirkadat első fényei a horizontra kerülnek, ő is ébred, mint egy álomból szőtt dallam, és lassan, méltóságteljesen fordul az égi tűzgolyó felé.

Egy apró kéz,
mint a hajnal sugarának fénye,
nyújtja a csokrot,
s a másik a csokorért,
majd szívét adja cserébe.

A sárga virágok
olyanok, mint a nap szelíd mosolya,
s az anyai szemekben tükröződik e tiszta csoda.

Édesanya arca fényesen ragyog,
mint az ébredő rét hajnalban,
akár a fűszálak a harmatban.

Az asztal csendes tengerén,
hol régmúlt gyertyák alszanak,
egy sárga sziget fekszik,
az idő pecsétjével rajta.

Egy boríték az,
mint az idő fogságába zárt pillangó,
szárnyait rég összecsukta,
de szíve még pislákol és vár.

A megsárgult papíron a ráncok mesélnek,
s múltat lehel minden szála,
mik közben halk sóhajt regélnek.

   Az erdő itt él belül, számomra nem a látvány emléke, hanem a lelkem mélyén gyökerező, örökzöld táj. Amikor belépek a fák közé, az nem egy kirándulás részemről, hanem egyfajta hazatérés, mintha a csontjaim is a gyökerek emlékeit hordoznák.

   Sírok között járok álmaimban, mint egy szürke köd a hajnali mezőn. A fejfák, mint néma katonák, sorakoznak, mindegyik egy-egy elnémult történet, egy bevégzett élet őrzője. A kövek hideg tapintása emlékeztet a hiány hűvös leplére, mely szívemet borítja. Keresem azokat, akiknek a hangja már csak a csendben visszhangzik, akiknek a mosolya a csillagok fényében él tovább.

   A Boldogság tava egy gyönyörű víztükör volt a zöldellő völgy szívében, maga az öröm esszenciája, egy csendes, mélykék mosoly a föld arcán. Vize nem csupán tükrözte az eget, hanem magába szívta annak legtisztább árnyalatait, s lágy hullámai úgy ringatóztak, mint egy álmodozó szív dobbanásai.

A lelkemben rég volt fény,
akár egy sötét szoba,
függönyök mögé bújt,
a nap nem látta soha.

Félelem volt fala,
a rettegés a zár,
kint zsongott az élet,
bent csak a néma gyász, mi vár.

De ma kezem remegve nyúl a kilincs felé,
egy új nap ígéretét érzem belé.

Az élet egy tenger, s én egyetlen levél,
szakadt faágról hullva elveszetten sodródom rajta,
ahogy tajtékzó hulláma elér.

Nincs gyökér, mi tartson,
nincs szél, mi irányít,
csak vize ringat lágyan,
s a végtelenben még látom,
ahogy egy torony halványan éjszakánként világít.

   Ébred a hajnal Noszlop fölött, mint egy álmos róka, lassan nyújtóztatja aranyló mancsait a Bakony zöldellő hátán. A falu, egy csendes ékszerdoboz az erdők ölelésében, még magába szívja az éjszaka hűvös leheletét. A házak, egymás mellé bújva, mint egy összetartó család, őrzik a bennük szunnyadó embereket, emlékeket és reményeket.

A hangom majd halkul,
mint őszi szél zúgása,
mint egy távoli dallamnak
csak emlékké válása.

Lépteim nyoma elvész majd
a nedves erdei földben,
mint egy elszálló álom,
mely tán sosem volt,
s eltűnt a hajnali ködben.

A nap már elbújik,
fáradt a fény is,
sötét bársonyként terül az éj,
s vele gyengéden
Rád terülök én is.

Csillagok gyúlnak,
mint apró szemek,
titkokat suttog a csend,
megrezzenek.

Közben fogom szorosan kezed,
együtt oly jó Veled.
Kéz a kézben,
sok édes éjben.

Bennem tél van megint,
a Múlt vastag kabátja vállamon pihen,
benne sok régi emlék,
hű társam idebenn.

Bársonyos ujján régi álom száll,
súg egy mesét egy régmúlt éjszakán.

Zsebében őrzöm az időnek morzsáit,
egy régi levél, egy elszáradt virágcsokor összetört torzsáit.