A nő nem csupán egy alak a világ színpadán, hanem maga egy láthatatlan erő, mint a gravitáció, mi rendben tartja a csillagokat a családi és emberi lét egén. Ha megállunk egy pillanatra március ébredő szelében, rájöhetünk, hogy a női lélek egy ezerarcú kert, ahol a tél zordsága után mindig akad egy bátor rügy, amely hinni mer a tavaszban.

   Az idő rozsdamarta sínpárjai között fekszünk, mi ketten, te meg én. Ott, ahol a múlt és a jövő egyetlen, feszült pillanatban fonódik össze. Előttünk a láthatár nem a cél, hanem egy bizonytalan ígéret, amelyet a viharfelhők súlyos, ólomszürke függönye takar el a kíváncsi tekintetek elől.

A hegyek lábánál felenged a jég,
mint ébredő, kék óriás, nyújtózik az ég.
A patak ezüst kacajjal szalad,
átlép bátran mindenen, mi útjába akad.
A napfény, ahogy arany ujjával kotor,
feléled fű, fa s minden alvó bokor.

Hajnali ködből szőtte szürke tündérfátylát,
melyet a nap sugara arannyal éget el,
a madarak dala egy égi ezüstzápor,
s a harmatcsepp a fűről hűvös sóhajjal tűnik el.

TM

Fuss tél, szaladj, nehogy itt maradj,
vásott gúnyád már végleg elszakad.
Láttam az erdőn, szemedben, hogy fél,
mert nyomodban lohol a tavaszi szél.

Nem úr a fagy sem a pataknak partján,
megtört a jég a vizeknek torkán.
Amerre lépsz, csak sár és barna folt,
s elolvad mind, mi tegnap fehér volt.

   Fuss tél, szaladj, nehogy még itt maradj!

   A reggeli napfürdő után Brúnó és Sünkefe úgy döntöttek, hogy nem vesztegetik az időt, felfedezőútra indulnak Tündérvölgy mélyére, hogy megnézzék, mi változott, amíg ők az igazak álmát aludták.

   A szoba sarkában, az ablakon túli rozsdás ősz ölelésében úgy pihen a vén lemezjátszó, mint egy megfáradt, bölcs krónikás. Fakerete az idő mély tónusait őrzi, erezetében ott futnak az elmúlt évtizedek láthatatlan évgyűrűi. Ő nem egy szerkezet, hanem egy időgép, amelynek minden porcikája a szüleim fiatalságától lüktetett.

Láva vagy eremben, mi gátakat éget el,
viharos éjjel, mi villámmal átölel.
Zúzmarás ágon a rügy halk dobbanása,
hajnali napfény, az erdő sóhajtása.

Folyó vagy, mi vágyakon áttörve
életem adta, mint eső a holt völgybe.

TM

   A szerelem nem egyetlen fellángoló gyufa a sötétben, hanem a parázs makacssága, amely még a hamu alatt is őrzi a nap melegét. Olyan, mint egy vékony kötél, amelyet az idő rokkái sodornak, néha megfeszül a viharokban, máskor lazán tekeredik a hétköznapok ujjai köré, de sosem szálazódik szerteszét.

Nem villámcsapás, mi a fát kettétöri,
nem is a tűz, mely a rőzsét felemészti,
inkább folyó, mi a sziklát gyötri,
de a partot halkan, puhán csak becézi.

Benne az, hogy örökké,
nem kőbe vésett néma vád,
hanem a szél, mely a vándornak tán fészket ád.

Te vagy a szikra,
melytől kigyúl a néma éj,
vöröslő láva bennem,
mi zsigereimig elér.

Nem egy szelíd szellő vagy,
mi arcom csak lágyan legyezi,
hanem egy vihar, mi világom rengeti.

Vérünk hullámverés,
mi mindent porrá zúz,
erős mágnes, mi hol az égbe,
s hol a mélybe húz.

   Az éjszaka nem sötétség, hanem egy sűrű, bársonyos szorítás, amelyben a csend lüktetni kezd. Nem szavakra vágyom, hanem arra a fojtott morajlásra, ami torkod mélyén születik, mikor a bőröm bőrödhöz ér, mint amikor a száraz föld találkozik az első viharfelhő súlyával.

   Az idő most nem rohan homokszemekként markomból, inkább olyan, mint egy folyó, néha tajtékos és sietős, máskor tükörsima, de minden kanyarulatnál hagy maga után valami hordalékot, amiből partjaim épülnek. Ma ez a folyó egy kerek számhoz ért, egy olyan széles öbölhöz, ahol érdemes pihentetni kicsit az evezőket, és visszanézni a megtett útra.

Fehér ruhát öltött a néma vidék.
Alszik a föld alatt minden remény,
de az erdőben mégis felgyúl egy aprócska fény.

Szívem egy parázs a jég peremén.
Nem rettenti fagy, se hófúvás szele,
szárnyalok a sűrűben, s a ködön át vele.

Lelked tölgyfa, s árnyéka számomra örök menedék,
én kúszó folyondár vagyok, ki törzsed ölelve s vágyva él.
Gyökerünk a föld alatt néma csendben összeér,
hallgatom, esténként a szél koronád közt szerelmünkről suttogva mesél.

TM