A lámpa sárga szeme rám mered,
s a papír, egy fehér, kegyetlen sivatag.
Várom a szavakat, s szívem szinte megreped,
mint jégpáncél alatt a mély patak.

Künn zúg a város, egy gépzenés pokol,
de itt bent, e homályos szegleten,
egy régi rím még fejemben bandukol,
s közben a múlt vállamra hajtja fejét.

Azt súgta az éj,
hogy mindig remélj.
Egy holdfényes, halk remény,
mi ketten, Te meg én.

A szél mesélt a távolról,
egy régi, szép nyári álomról.
Szívemben ébredt egy sóhaj,
mint el nem mondott vallomás,
vágyaim most csillagokba írom át.

   Ma én nem egy elemet ünneplek, hanem a saját lélegzetvételemet. Számomra a tó nem helyszín, hanem állapot, nem a partján állok, hanem vele együtt s a mélyén lüktetek s szólalok meg, mint egy folyékony katedrális halk harangja.

   A költészet világnapján, állok az idő partján, ahol a múlt hullámai csendesen mossák gondolataim. Tollam nem eszköz, inkább vékony kapocs, mivel átlépek a feledés ködbe vesző szakadékai felett, s amelyen át megidézem azokat, akik előttem már beleszőtték szívverésüket a rímekbe.

A hangjuk még visszhang
a szoba sarkában,
mint elfelejtett dallam,
mi szívünkbe van zárva.
Aztán lassan ráébredsz,
üres a ház,
most te lettél egy életre árva.

Az ajtó bezárult,
a kulcs elgurult a porban,
s mi ott állunk félve,
a mi lett volna korban.

   Az idő nem folyó, amely halkan sodorja napjaink tova, hanem egy kegyetlen szobrász, s mire észrevesszük munkáját, már kőbe véste a hiányt. Állunk a néma falak között, ahol a csendnek súlya van, mint a mázsás ólomnak, és a levegőben még ott vibrál egy el nem köszönt mozdulat, egy félbehagyott mondat fonákja.

   Lágy, aranyszínű fény szitált a város szűk utcáján, mintha maga az idő tartana fenséges szünetet. Ebben a megpihent pillanatban bontakozott ki az a csendes csoda, ahol két világ találkozott.

   Március idusa nem egy dátum a naptárunkban, hanem a magyar lélek örök tavasza, amikor a történelem deres földjéből egyszerre bújt ki a szabadság hóvirága a forradalom bátor eszméjével.

Március van, tavasz ébred,
sugarától minden éled.
Nemcsak a táj öltözik fel,
szívünk is most ünnepel.

Három szín a szívünk felett,
piros, fehér, zöld üzenet.
Piros az erő, bátrak vére,
fehér a béke tiszta fénye.
Zöld a remény, a sarjadó rét,
együtt adják szabadságunk örök hitét.

Alvó völgyben megmoccan a csend,
az éjszaka fátyla terült a fákra lent.
A patak ezüstfogatként szalad,
talán még reggelig medrében is marad.
Mormolva súgja a part menti nádnak,
vége van már a jeges magánynak.

Rozsdás erek a föld hátán,
kanyargó, néma vágányok,
nem tudni soha, melyik váltónál
érnek véget az álmok.

Az ég súlyos, mint a bánat,
fellegekből szőtt nehéz paplan,
de lent a porban, a sínek között,
ott lüktet valami egy mozdulatban.

   Az erdő mélyén, ahol a fák még a tél jeges ujjnyomát viselték törzsükön, a csend most nem nyugalom volt, hanem feszült várakozás. Ekkor érkezett meg ő.

A világ szíve

A nő a világ szíve,
mely szeretetet dobog,
s a fénye,
mely a legsötétebb napon is felragyog.

Az élet forrása

Ti vagytok a folyó, mely halkan völgyet váj,
s a sivatagból is virágzó rétet fakaszt,
kezetek nyomán elcsitul minden, ami fáj,
s a tél fagyából ti hozzátok el a tavaszt.

TM

Nemcsak virág vagy, mi vázában pihen,
s nem halk suttogás az éj mélységeiben.
Te vagy a szikla, melyen megtörik az ár,
s a fészek melege, hova a lélek hazajár.
Olyan vagy, mint a tavaszi szél,
mely hol selymesen simít, hol harcba kél.

   A nő nem csupán egy alak a világ színpadán, hanem maga egy láthatatlan erő, mint a gravitáció, mi rendben tartja a csillagokat a családi és emberi lét egén. Ha megállunk egy pillanatra március ébredő szelében, rájöhetünk, hogy a női lélek egy ezerarcú kert, ahol a tél zordsága után mindig akad egy bátor rügy, amely hinni mer a tavaszban.

   Az idő rozsdamarta sínpárjai között fekszünk, mi ketten, te meg én. Ott, ahol a múlt és a jövő egyetlen, feszült pillanatban fonódik össze. Előttünk a láthatár nem a cél, hanem egy bizonytalan ígéret, amelyet a viharfelhők súlyos, ólomszürke függönye takar el a kíváncsi tekintetek elől.

A hegyek lábánál felenged a jég,
mint ébredő, kék óriás, nyújtózik az ég.
A patak ezüst kacajjal szalad,
átlép bátran mindenen, mi útjába akad.
A napfény, ahogy arany ujjával kotor,
feléled fű, fa s minden alvó bokor.