Azok a régi telek nem a naptárból lépik át ajtóm küszöbét, hanem a csontig hatoló hidegből és a csodás emlékekből. A hó akkor nekünk nem csapadék volt, hanem a csend vastag, fehér takarója, amely minden zajt és gondot elnyelt. A szalmával kitömött zsák, ez a rozoga trónus, amely megtartotta magában az elmúlt nyár aranyló melegét, várta feladatát.
   A határban Sid-réti dombjai, amelyeknek lejtőin a borókabokrok sötétzöld szigetekként törtek át a fehér tengeren, olyan magasnak tűntek, mint a felnőttkor küszöbe. A dombtetőre szuszogó mászásunk felért egy fogadalommal, egy lassú himnusszal a súlyos, téli délutánhoz. A dombtetőn állva, a levegőben szikrázó faggyal a tüdőnkben, a szívünk is megfeszült, s egy pillanatra az idő is megállt az izgalomtól, mielőtt elindult volna velünk a szédítő zuhanásba.
   Lábaink elrugaszkodtak, és a zsák egyetlen, sikló sóhajjal indult el. Suhanásunk a télben nem csak szórakozás és mozgás volt, hanem a szabadság tiszta, metsző szele. A borókabokrok, amelyek sötétzöld páncélban álltak, villámgyorsan elmosódtak, éles tüskéikkel és illatukkal vésve örök emléket a hideg levegőbe, s belénk, főleg, ha találkozott utunk egyikük tüskés ölelésével. Minden huppanó egy lüktető nevetés volt, amelynek visszhangja a völgy falán szaladt fel, mint egy szétguruló gyöngysor. Ez a pár másodpercnyi zuhanás egy egész évnyi felhőtlen öröm volt, s azt sűrítette magába, egy gyors áthidalás volt a vágy és a valóság között. Mire a játék véget ért, a zsák is elhullajtva szalmaszálait, megpihent a síkon, ruhánkból pedig csavarni lehetett a vizet. A pillanat is gyorsan elsuhant, mint egy fehér galamb. Ma már tudom, rengeteg élmény maradt belőle, mert a szánkózásaink nyoma, az a rövid, de tökéletes ív, mélyebben vésődött be szívünkbe, mint akkor a fagyos hóba.

TM