A völgyben az időt nem órákkal, hanem a virágok kelyhének lüktetésével mérték. Tündérvölgy évezredek óta a béke szigete volt, ahol az ezüstös patakok halkan suttogtak a lágy szellőknek. Ám a föld mélyén, ott, ahová a gyökerek már nem érnek el, s a fény sem, valami megmozdult.
   Az ősi krónikák Bestiáknak hívták őket. Hatalmas, pikkelyes sárkányok voltak, akiknek testét nem hús, hanem megkövesedett gyűlölet és a világ kezdetétől felgyülemlett sötétség alkotta. Évezredekig szunnyadtak a völgy alatt, kővé dermedve a csendben, de a világ változott, és a belső tüzük – melyet a kapzsiság és a düh táplált – újra lángra kapott.
   A katasztrófa egy keddi alkonyaton kezdődött. A smaragdzöld fű hirtelen megfeketedett, és a föld mélyéből olyan hang tört elő, mintha a világ csontjai törtek volna ketté. A hegyoldal szétnyílt, és először csak a kénes füst szivárgott ki, majd megjelentek az első karmok.
   A sárkányok nem olyanok voltak, mint a mesékben. Nem tüzet okádtak, hanem hideget és némaságot. Ahol elhaladtak, ott megfagyott a levegő, a tündérek szárnyai pedig elnehezültek a félelemtől. A bestiák szemeiben nem volt értelem, csak az az ősi vágy, hogy elpusztítsanak mindent, ami tiszta és ragyogó.
   Pille, a völgy legbátrabb őrzője, a Fényfánál gyűjtötte össze a tündéreket. A tündérek apró pontok voltak az égig érő, fekete pikkelyű szörnyetegek árnyékában. Nem voltak  kardjaik, nem ismertek harci varázslatokat.
   - Ha gyűlölettel válaszolunk a gyűlöletre, csak tápláljuk az éhségüket – suttogta Pille, és hangja tisztábban csengett a sárkányok dörgésénél.
   Ahogy az első sárkány, a félelmetes Nox-Vorax felemelte hatalmas mancsát, hogy porrá zúzza vele Ragyogó Tó partját, a tündérek nem menekültek el. Ehelyett kört alkottak. Nem támadtak, hanem énekelni kezdtek. Ez nem egy győzelmi himnusz volt, hanem a megbocsátás és jóság kedves dallama.
   A sárkányok megtorpantak. A tündérekből áradó fény nem égetett, hanem simogatott. Minden egyes tündér a legszebb emlékére gondolt: egy bimbó kinyílására, az első tavaszi eső illatára, egy baráti érintésre. Ez az összegyűjtött jóság egy olyan sűrű, aranyló ködöt vont a bestiák köré, amely áthatolt a kőkemény pikkelyeken.
   A szörnyek üvöltése megváltozott. Már nem dühös volt, hanem fájdalmas – mintha a testükbe zárt évezredes sötétség viaskodna a hirtelen rájuk zúduló tisztasággal. A tündérek közelebb léptek. Pille ráhelyezte apró, fénylő kezét a legnagyobb sárkány jéghideg orrára.
   A sárkánypikkelyek repedezni kezdtek.
   A fekete kődarabok lehullottak, és alóluk tiszta forrásvíz folyt.
   A pusztító düh feloldódott a völgy végtelen nyugalmában.
   A bestiák nem pusztultak el a szó szoros értelmében. A jóság ereje visszaformálta őket azzá, amik eredetileg voltak, a völgy védelmező dombjaivá. Ahogy az utolsó hangjegy is elszállt, a sárkányok hatalmas teste megdermedt, de már nem sötét sziklaként, hanem virágokkal borított dombokként olvadtak bele a tájba.
   Tündérvölgy visszakapta a békéjét. A tündérek tudták, hogy a sötétség bármikor újra ébredhet, de már nem féltek. Megtanulták, hogy a legmélyebb gonoszságot nem a pusztítás, hanem az a rendíthetetlen fény győzi le, amely minden élőlény szívében ott lakozik, csak néha csodásan kell énekelni érte.

TM