A lélek, e fáradt vándor, egykor majd eljut a nagy folyóhoz, amelynek vize ezüstösen csillog a túlvilágon. A túlsó partja ködbe vész, de a köd nem a feledés homálya, hanem egy ragyogó, tiszta fény fátyla. A csónak, amelyen átkelsz majd, nem fából készült, hanem a rég elfeledett, legszebb pillanataidból faragtatott, s a vitorla a szíved meg nem értett szavaiból készült.

     Az égbolt, ez a végtelen, sötét tenger, ma máshogyan fest. A Hold, ami eddig egy gyöngéd, halvány ezüstkorong volt, most lángokban áll. Nem az a megszokott, hideg ezüst korong, ami a vándorok útját világítja. Ez a Hold vörös, mint a legérettebb cseresznye, és izzik, mint a parázs, amit az éjjeli szél fúj. Nem a Nap tüzében lángol, hanem egy belső, titkos izzásban.

     Ó, anyám! Te voltál az első versszak a történetemben, egy ritmus, ami a szívemből lüktetett. A kezed volt a puha avar, ami felfogta az eséseimet, a hangod a méz, ami bearanyozta a reggeleket. Te voltál a földi otthon, ahol a lelkem gyökerei megkapaszkodtak. Emlékszem, az életed olyan volt, mint a gyógyító folyó, amely hűs vizével öntözte lángoló földemet.

     A létem sziklájának peremén, hol a szél az örökkévalóság dalát dúdolta, álltam, mint egy megkövesedett gondolat. Lábaim alatt a feledés mélysége tátongott, szemeim előtt a holnap kéklő reménye pislákolt, mint egy távoli csillag. A szívem egy fészek volt, melyben madarak keltek szárnyra, de sosem repültek el.

     A mennyországban jártam. Nem volt ott semmi, ami a földhöz kötött, sem a súlyos láncok, sem a porba hulló árnyékok. A lelkem egy pillangó volt, melynek szárnyait a kék ég lehelete simogatta, és a gondolatok már nem sűrű, iszapos folyók voltak, hanem tiszta források, amik a hegyekből eredtek, és az örökkévalóságba siettek.

     Zokog a csend a temetőben, mint eltévedt árnyék a hajnali ködben, csak kóborol, remegő ajkán néma jajszóval. Szeméből patakzó könnyek helyett hideg, áttetsző hiány hull alá, minden cseppje egy el nem mondott szó visszhangja, egy el nem ölelt ölelés érzése.

     A hullócsillagok néma könnyei az égnek. Míg mi a földön apró, parányi lényekként felfelé meredünk, miközben az éjszakai égbolt szomorúságát láthatjuk, ahogy egy fénylő lélek elhagyja a csillagképek alkotta fenséges rendet, s a légkör súrlódása égeti fel csillogó testét, mint ahogy a bánat a szívet, és dicső múltja, ragyogó fénye egyetlen pillanat alatt szétporlad.

Ködbe burkolózik reggelre a táj,
mint selyemfátyol, mi lelkemre telepszik,
egy elhagyott fészekben, halk siratódal csendül,
az ágon a felkelő napban még gazdája melegszik.

Olyan, mint egy hervadó, őszi rózsa, mi valamire vár,
aztán egy pillanat, s már fekete pontként az égen
csak egy lélekdarab, mi tovaszáll.

     Eljön a hajnal, s a szürkületben, amikor a nap még csak egy rejtőzködő ígéret a távolban, a tó felszíne egy óriási ezüsttükörré válik, amelybe az éjszaka még belepillant. A köd, mint egy finom csipkefátyol, terül szét a vízen és a part menti nádas felett, elmosva a valóság és az álmok határait. Ezen a néma, megfestett tájon ébredezik a világ, s vele én is.

     Ahogy a hajnal első sugarai megcsókolják a földet, a parasztasszony is felébredt, hogy beteljesítse családja éhes szájainak kívánságát. Ujjai, amelyek a liszt lágy porában táncoltak, mint a szél a búzamezőben, gyúrták az új nap ígéretét. A tészta lassan, de biztosan emelkedett, akár az élet maga, magába szívva a reményt és a türelmet.

     Lassan majd térdre rogy a nyár, s lehajtja fejét az ősz előtt. A Nap is már elcsigázott vándorként araszol az égen, s csak aranyló könnyeit hullajtja a sárguló fák koronájára. A fák is lehajtják fejüket, mint meggyötört öregek, némán várva, hogy a szél faggatózó ujjai végigsimítsák ráncos kérgüket.

   Létezik egy súly, amit senki sem lát. Nincsen formája, nem vet árnyékot, és a mérleg mutatója sem mozdul el tőle. Mégis érezzük a vállunkon, ahogy lassan, megalkuvás nélkül nyomja le a gerincünket.

Selymes homokot szór az idő,
elsuhan a fényes napsugár.
A tó tükrén hunyorgón merengőn,
egy utolsót, langyosat sóhajt vele a nyár.

A szélben száll egy csipkés, hervadó levél,
lecseppen egy könnycsepp az égről,
az összes emlék bennem él.

A nyár, mint egy halk melódia, csendesen elül,
érzed, valami teljesen más lesz itt legbelül.

A szeretet egy tavaszi reggel,
amikor a harmatcseppek
gyémántként csillannak a fűszálakon. 

Egy csendes folyó,
ami halkan folyik a völgyben,
táplálva a part menti fákat,
amik hálásan hajolnak fölé.

   Anyám, Te, aki elindultál a csillagporos úton, melyet a Tejút égi fénye festett. Lábaid alatt nem föld volt, hanem a végtelen égbolt, ahol minden lépéseddel egy csillag gyúlt ki. A szíved meleg, lüktető fénye, mely egykor engem táplált, most a végtelen sötétségében pislákoló fáklyaként vezet másokat.

   Az első szerelem, akár egy gyengéd tavaszi zápor, amely meztelen szívföldünkre hull, és virágba borítja azt ezernyi színben. Mint napsugár, ami áttöri a borús égboltot, úgy hatolt be lelkembe, elűzve a magány hideg ködét. Puha érintése, mint a frissen sült kenyér illata, betöltötte a levegőt, és minden porcikámban éreztem az élet édes zamatát.