Ma, mikor a novemberi ég, mint ólomsúly nehezedik a tájra, és a temetők csendje mélyebben zeng, mint a harangszó, nem feledni jöttünk, hanem emlékezni. Lelkünk most olyan, mint egy régi, gondosan őrzött családi album, melynek lapjain az idő sötét foltokat hagyott, de a benne élő képek nem vesztettek élességükből. Mindegyik szerettünk arca egy csillag volt életünk egén, s bár a földi horizont alá bukott, fényük lelkünk végtelenjében még ma is utat mutat. Ők azok a gyökerek, akik láthatatlanul táplálnak minket; egy csendes erő, mely a tél legkeményebb fagyában is erőt ad, hogy a tavasz újra rügyet fakasszon belőlünk. Nem porrá lettek ők, hanem a szeretet aranytollává, mellyel a sors szívünkbe írta életünk legfontosabb leckéit: a szeretet örök természetét, a megbocsátás erejét, az elengedés gyötrő, de elkerülhetetlen békéjét.
   A láng, amit gyújtunk ma, több, mint egy gyertya pislákoló fénye a sötétben. Ez a mi láthatatlan hidunk, mely átível e világ és az örökkévalóság partjai között. A halál nem egy vastag fal, csak egy függöny, melyen átszűrődik a szeretet örök fénysugara, melegítve minket a hátrahagyottakat. A könnyek, miket ejtünk, nem gyengeség, hanem az emlékezés aranyesője, mely lelkünk kiszáradt földjét öntözi, hogy a belé vetett emlékek gyönyörű virágokká nőhessenek. S azok a csendes szavak, melyek most a temetői szélben szállnak, szívünkben hangosan visszhangoznak. Hidd el, nem távoztak el, csak átköltöztek: testből a lélekbe, az időből az emlékezetbe. Lehet, elmúlik a világ, de ők, akik a szeretet beleégett pecsétjét hagyták szívünkön, sosem múlnak el.

TM