Szeretnék bemutatkozni és mindenkit köszönteni, mert úgy illik.

Egy bakonyi kis faluból, Noszlopról, a Somló hegy mellől származom. Innen hozom nagyapám, apám örökségeként az erdő, mező, állatok, madarak, a természet szeretetét, csodálatát.

Mindig csodáltam őket.
Ahogy szelik a felhőket.
Repülnék én is, meg sem állnék,
míg a horizont tart, addig csak szállnék.

Mikor meghallom énekük, legszívesebben nem is lennék mással, csak velük.

Minden évszakban megvan a madarak sajátos varázsa.
A cinegék hangja hozza el a tavaszt, melenget a napsugár, bőrödön érzed azt.

Van egy kis falu, mely szívemnek oly kedves.
Ha rá gondolok, szemem van, hogy könnytől nedves.

Az a táj mindig oly gyönyörű.
Hol fekszik oly szép az a vidék.
Szőlők, erdő, mezők ölelik át,
mint kisgyermek az édesanyát.

Ez a falu az én kis falum, Noszlop.
Mikor közeledek felé, az érzés kimondhatatlan, mit lelkemnek hoztok.

Mikor elveszítünk valakit,
elképzeljük, milyen lehet odaát.
Átlépünk majd,
s hallhatjuk az angyalok dalát?

Mindig úgy képzeltem,
gyermekek játszanak mezőkön.
Mindenki mosolyog, réteken nyílik sok virág.
De vajon létezik ez a Túlvilág?

Egy szomorú tavaszi nap.
Életem, mint ég és föld, kettészakadt.
Akkor volt, hogy utoljára láthattalak.

Elmentél, messze vittek.
Hogy visszatérsz,
benne oly sokan hittek.
Köztük drága húgom, s én is, vártalak nagyon haza.
De nem jött más, csak egy fekete autó, s vele a gyász.

Valaki messze ment, vissza se nézett.
Itt hagyott egyedül szenvedni téged.
Lábnyoma még ott maradt az udvaron,
mikor belelépett a sárba.
Amit majd elmos az eső,
s vele elmúlik lelked szomorúsága.

Odakint suttognak a fák.

Csak ülj le kicsit köztük,
s Te is meghallod
az erdő minden szavát.

Tavasszal azt suttogják,
mikor ébred a világ.
Nézd, mily szépen nyílik lábunknál a sok virág.

Nyáron is beszélnek majd madárszóval Neked,
ha nyitott szemmel
s füllel jársz, szépségük megleled.

Némaságba burkolódzik a táj,
a rét felett dereng a félhomály.

Ág nem rezzen, madár sem rebben.
Vad nem ugrik, minden nyugszik,
csak a szívem nem akar,
kavarog, mint az avar, mit a szél felkavar.

Egy fa alatt ülök, a semmibe révülök.
Meghallom, ahogy elkezd, s mesél a szív, ettől kicsit megrémülök.

Ha köztük jársz, meghallod majd őket.
Fülelj kicsit, s hallani fogod te is a beszélő, öreg szőlőket.

Tudnak mindent, midőn
átmentek már sok szép időn.

Láttak kapáktól homlokokon csorogni sok verejtéket, s ahogy az idő emberek közé vert éket.

Elmondom nektek szép mesével, egyszer láttam, összetalálkozik ősz a széllel.

Mikor a fecskék tovaszálltak,
hirtelen vége szakadt a nyárnak.
Egy erdőszélen szembetalálkozott az ősz s a szél.

Odasúgta ősz a szélnek.
Veled többet nem beszélek!
Minek rontasz úgy a fáknak?
Hullik levél, törnek ágak,
nem jó ez így senki másnak!

Mikor megszülettünk, észre sem vettük, s felszálltunk egy olyan vonatra, mely ki tudja merre tart.

Ez az Élet vonata.

Utunk, nem tudni, hány sínen fut majd, milyen gyönyörű tájakra, s hány szíven át vezet.

Milyen hosszú lesz az út, ez mindenkinek más, nem tudhatod, hány megállónál látsz majd integető kezet.

Mikor a napot eltakarják sötét fellegek,
egyedül ballagsz a hóban, nincs, ki rád nevet,
e ködös reggel a szél se lengedez,
s közben a
szomorúság járja át lelkedet.

Mikor megérint egy kéz,
szeme rád mosolyogva néz,
s szívedben mindent megigéz,
vele a boldogság kapuján belépsz.

Mikor a tó hullámzó vizén megcsillan a fény.
Látod a lombkoronát, ahogy a napsugár töri át.
Az ember felkapja fejét, ha megérzi az esőnek szelét.

Hullócsillag tűnik fel a sötét egen,
mikor a Hold fénye táncol a tengeren 
Olyan jó érzés lesz úrrá minden emberen. 

Ha majd föld takarja testemet,
s eljönnek ködös reggelek.
Megérzem jöttöd, s álmomból felkelek.
Mikor kijössz hozzám, nem kell a sok virág.
Hogy elmentem, nem dőlt össze a világ.