Az idő nem folyó, amely halkan sodorja napjaink tova, hanem egy kegyetlen szobrász, s mire észrevesszük munkáját, már kőbe véste a hiányt. Állunk a néma falak között, ahol a csendnek súlya van, mint a mázsás ólomnak, és a levegőben még ott vibrál egy el nem köszönt mozdulat, egy félbehagyott mondat fonákja.
|
Lágy, aranyszínű fény szitált a város szűk utcáján, mintha maga az idő tartana fenséges szünetet. Ebben a megpihent pillanatban bontakozott ki az a csendes csoda, ahol két világ találkozott.
|
A szabadság, mint sziklába vésett ének,
mit a tavaszi szél hordoz az alvó völgyek felett.
Március a hajnala e tiszta fénynek,
melyben a rabság jégpáncélja megrepedt.
TM
|
Március idusa nem egy dátum a naptárunkban, hanem a magyar lélek örök tavasza, amikor a történelem deres földjéből egyszerre bújt ki a szabadság hóvirága a forradalom bátor eszméjével.
|
Március van, tavasz ébred,
sugarától minden éled.
Nemcsak a táj öltözik fel,
szívünk is most ünnepel.
Három szín a szívünk felett,
piros, fehér, zöld üzenet.
Piros az erő, bátrak vére,
fehér a béke tiszta fénye.
Zöld a remény, a sarjadó rét,
együtt adják szabadságunk örök hitét.
|
Alvó völgyben megmoccan a csend,
az éjszaka fátyla terült a fákra lent.
A patak ezüstfogatként szalad,
talán még reggelig medrében is marad.
Mormolva súgja a part menti nádnak,
vége van már a jeges magánynak.
|
Rozsdás erek a föld hátán,
kanyargó, néma vágányok,
nem tudni soha, melyik váltónál
érnek véget az álmok.
Az ég súlyos, mint a bánat,
fellegekből szőtt nehéz paplan,
de lent a porban, a sínek között,
ott lüktet valami egy mozdulatban.
|
Az erdő mélyén, ahol a fák még a tél jeges ujjnyomát viselték törzsükön, a csend most nem nyugalom volt, hanem feszült várakozás. Ekkor érkezett meg ő.
|
A világ szíve
A nő a világ szíve,
mely szeretetet dobog,
s a fénye,
mely a legsötétebb napon is felragyog.
Az élet forrása
Ti vagytok a folyó, mely halkan völgyet váj,
s a sivatagból is virágzó rétet fakaszt,
kezetek nyomán elcsitul minden, ami fáj,
s a tél fagyából ti hozzátok el a tavaszt.
TM
|
Nemcsak virág vagy, mi vázában pihen,
s nem halk suttogás az éj mélységeiben.
Te vagy a szikla, melyen megtörik az ár,
s a fészek melege, hova a lélek hazajár.
Olyan vagy, mint a tavaszi szél,
mely hol selymesen simít, hol harcba kél.
|
A nő nem csupán egy alak a világ színpadán, hanem maga egy láthatatlan erő, mint a gravitáció, mi rendben tartja a csillagokat a családi és emberi lét egén. Ha megállunk egy pillanatra március ébredő szelében, rájöhetünk, hogy a női lélek egy ezerarcú kert, ahol a tél zordsága után mindig akad egy bátor rügy, amely hinni mer a tavaszban.
|
Az idő rozsdamarta sínpárjai között fekszünk, mi ketten, te meg én. Ott, ahol a múlt és a jövő egyetlen, feszült pillanatban fonódik össze. Előttünk a láthatár nem a cél, hanem egy bizonytalan ígéret, amelyet a viharfelhők súlyos, ólomszürke függönye takar el a kíváncsi tekintetek elől.
|
A hegyek lábánál felenged a jég,
mint ébredő, kék óriás, nyújtózik az ég.
A patak ezüst kacajjal szalad,
átlép bátran mindenen, mi útjába akad.
A napfény, ahogy arany ujjával kotor,
feléled fű, fa s minden alvó bokor.
|
Hajnali ködből szőtte szürke tündérfátylát,
melyet a nap sugara arannyal éget el,
a madarak dala egy égi ezüstzápor,
s a harmatcsepp a fűről hűvös sóhajjal tűnik el.
TM
|
Fuss tél, szaladj, nehogy itt maradj,
vásott gúnyád már végleg elszakad.
Láttam az erdőn, szemedben, hogy fél,
mert nyomodban lohol a tavaszi szél.
Nem úr a fagy sem a pataknak partján,
megtört a jég a vizeknek torkán.
Amerre lépsz, csak sár és barna folt,
s elolvad mind, mi tegnap fehér volt.
|
Fuss tél, szaladj, nehogy még itt maradj!
|
A reggeli napfürdő után Brúnó és Sünkefe úgy döntöttek, hogy nem vesztegetik az időt, felfedezőútra indulnak Tündérvölgy mélyére, hogy megnézzék, mi változott, amíg ők az igazak álmát aludták.
|
A szoba sarkában, az ablakon túli rozsdás ősz ölelésében úgy pihen a vén lemezjátszó, mint egy megfáradt, bölcs krónikás. Fakerete az idő mély tónusait őrzi, erezetében ott futnak az elmúlt évtizedek láthatatlan évgyűrűi. Ő nem egy szerkezet, hanem egy időgép, amelynek minden porcikája a szüleim fiatalságától lüktetett.
|
Lágy pára kélne hajnalom küszöbén,
s szép zuzmóknak ágyán megpihenne a fény.
Nem lennék sötét, mélybe húzó vadon,
csak egy selymes ösvény minden vadlábnyomon.
Törzsem kérge lenne
a meleg, örök hűség,
s bennem oldódna fel minden keserűség.
|
Láva vagy eremben, mi gátakat éget el,
viharos éjjel, mi villámmal átölel.
Zúzmarás ágon a rügy halk dobbanása,
hajnali napfény, az erdő sóhajtása.
Folyó vagy, mi vágyakon áttörve
életem adta, mint eső a holt völgybe.
TM
|