Kimegyek ma Hozzád,
szívem a fejfádra teszem,
ott is hagyom, hogy érezd,
örökre itt leszel velem.

Az ősz elszáradt szirmait
hordja még a szél apró,
sárgás emlékeként a múló időnek,
s csak Neked mesél.

De a temetőkapun belépve
az idő hirtelen megállt.

Csak szívem dobbanása hallatszik lágyan,
mint egy lassan elmerülő harang
kondulása a csend tavában.

Magamban viszem az egész tegnapot,
minden nevetésed,
mint egy marék felhőbe zárt napfényt,
mit az élet még itt hagyott.

Most a pillanat vékony hídján járok,
mely az életből a gyertyák fénye után
a néma örökkévalóságba vezet,
de itt már sajnos nem foghatom a kezed.

Kimegyek ma Hozzád,
szívem a fejfádra teszem,
mint megfáradt vándor,
ki leteszi tarisznyáját, mert azt akarja,
örökké itt legyél velem.
Legyen a fejfád egy csendes tükör,
melyben az életem visszfénye tündököl.

A fájdalom éle itt most
puha mezővé szelídül minden sírkövön,
s a könnyek úgy ülnek arcomon,
mint harmatgyöngyök a hajnali füvön.

Kimentem ma Hozzád,
szívem a fejfádon maradt,
ott hagytam, hogy most már
soha ne érezd egyedül magad.

TM