A szerelmünk két őszi falevél volt, s sodródtunk a szeptemberi szélben. Nem ragaszkodtunk már görcsösen az ághoz, ami valaha az otthonunk volt, tudtuk, hogy eljött az idő. Csendesen, szinte észrevétlenül engedtük el, mint egymást. De ahogy zuhantunk, még utoljára megcsókoltunk minden fénysugarat, minden esőcseppet, mintha sosem éltünk volna másért, csak ezért a pillanatért.
     Nem kellettek szavak. A szél, ami elválasztott minket, suttogta a fák fülébe történetünket. Arról mesélt, hogyan táncoltunk együtt a langyos nyári szellőben, és hogyan váltunk lassan, észrevétlenül arannyá az őszi felkelő nap sugaraiban. Aztán a földre érve egymás mellé feküdtünk. Nem vesztünk el, csak eggyé váltunk az erdei talajjal, miből valaha elindult életünk.
     Ott vártuk a telet, együtt, már nem két külön levélként. A testünk bár szétesett, de a lelkünk egybeforrt. Tavasszal pedig mi tápláltuk a talajt, amiből egy új, zöld hajtás fakadt. A szerelmünk így nem ért véget, csak átalakult. Nem a földben szunnyadó emlékként, hanem a jövő ígéreteként él már tovább. Mert mi voltunk a két őszi falevél, akik megtanulták, hogy az elmúlás is egy új kezdet.

TM