A hangom majd halkul,
mint őszi szél zúgása,
mint egy távoli dallamnak
csak emlékké válása.

Lépteim nyoma elvész majd
a nedves erdei földben,
mint egy elszálló álom,
mely tán sosem volt,
s eltűnt a hajnali ködben.

Tekintetem is fátyol borítja majd,
mint egy szürke köd,
alóla halványan látom csak,
amint a világ lassan távolodik tőlem, s elúszik,
akár egy elhagyott öreg hajó,
mi számomra már semmire sem jó.

Hallom, ahogy a szívem dobbanása egyre halkabb,
akár a csend,
már csak úgy ver,
mint egy elnémuló harang,
a messzi hegyek völgyeiben,
ott lent.

A kezemet elengedi majd egy régi, kedves kéz,
mint őszi levelét a fa,
mit a szél elszakít tőle,
s messzire sodor,
miközben ő még a fára vágyakozva visszanéz.

A szavak, mit mondanék,
már a csendben vesznek el,
mint elszórt mag,
melynek sosem lesz esélye többé arra,
hogy kikel.

Eltűnök a ködben,
lassan és szépen,
mint a hajnali harmat,
mikor már a nap ragyog az égen.

Ne keressetek ott,
az erdőn,
hol már többé nem leszek,
ott csak reggelente a köd marad utánam,
s benned talán egy halvány,
régi emlék,
ahogy a tisztáson még mosolyogva,
végleg a csendbe veszek.

TM