Ahogy a nap reggel lágyan kezdi átszőni az égbolt vásznát, a gyurgyalagok felbukkannak, mintha a szélrózsa minden irányából érkeznének. Apró, ékszerszerű testük a levegőben táncol, egy láthatatlan karmester vezényletére. Szárnyaik gyors ütemben suhannak, mintha apró dobverők lennének, melyek a csend dallamát verik fel.
   A fészkelőhelyük felett, a folyópart meredek falában vájt otthonaik sötét szája előtt, igazi légi balettot járnak. Le-fel cikáznak, mint a szivárvány apró darabkái, néha hirtelen megállnak a levegőben, szinte megfagyva egy pillanatra, mielőtt újabb, szédítő piruettbe kezdenének. A napfény megcsillan tollazatuk ragyogó színein – a smaragdzöld, a mélykék és a rozsdavörös vibráló árnyalatai olvadnak össze, mintha a nyár legszebb virágait szórták volna szét a magasban.
   Én itt ülök, a csónakban csendesen csorogva, és nézem ezt a lenyűgöző előadást. A gyurgyalagok a szabadság megtestesítői, a levegő virtuózai. Ahogy kecsesen szelik át a folyópart feletti eget, mintha az élelemszerzés súlya nem is létezne számukra. A mozgásuk könnyed, szinte súlytalan, mint a pitypang szálló magvai a nyári szélben.
   A hangjuk is a látvány szerves része. Éles, trillázó kiáltásaik időnként átszakítják a csend fátylát, mint mikor apró, csilingelő harangok kondulnak a magasban. Ez a hang a nyár ígérete, a meleg napok és a gondtalan pillanatok hírnöke.
   Ahogy a nap egyre mélyebbre ereszkedik az égen, a gyurgyalagok tánca nem lassul. Olyanok, mint valami élő napelemek, melyek a fény utolsó sugarait is magukba akarnák szívni, mielőtt visszahúzódnak a föld mélyére vájt otthonaik biztonságába. Ez a látvány is a természet egy hihetetlen csodája, egy pillanatnyi varázslat, mely örökre bevésődik az emlékezetembe. A gyurgyalagok tánca a levegőben egy égi festmény, melyet a napfelkelte és nyugta közt, a szél és fény fest meg nap mint nap.

TM