Ébred a hajnal Noszlop fölött, mint egy álmos róka, lassan nyújtóztatja aranyló mancsait a Bakony zöldellő hátán. A falu, egy csendes ékszerdoboz az erdők ölelésében, még magába szívja az éjszaka hűvös leheletét. A házak, egymás mellé bújva, mint egy összetartó család, őrzik a bennük szunnyadó embereket, emlékeket és reményeket. A Somló, az égre törő bazaltóriás, büszkén magasodik a táj fölé, miközben a koronáján található váron és kilátón a hajnali fény játéka ezüstösen megcsillan. Olyan ő, mint egy bölcs öregúr, aki évszázadok óta szemléli a lenti életet, a szőlősorok zöld hullámzását, melyek, mint szorgos hangyák, járják be a hegyoldalt. A szőlőtőkék, a nap szerelmesei, már készülnek befogadni az új nap sugarait, hogy édes nedűjükkel majd ősszel megörvendeztessék a vidéket. A Noszlopot körülölelő lankák, mint egy puha, zöld szőnyeg, egészen a horizontig terülnek. A rajtuk kanyargó utak, az idő ereiben futó patakokhoz hasonlítanak, éltető vizet szállítva a táj szívébe. A mezők virágai, a természet apró ékszerei, színpompás ruhába öltöztetik a vidéket, illatukkal betöltve a levegőt, mint egy természetes, édes parfüm, száll illatuk mindenfelé. A Bakony erdei, Noszlop csendes őrzői, mélyen hallgatnak, titkokat suttogva a szélnek. A fák, az ég felé nyújtózó karjaikkal, mintha annak végtelenjét akarnák megérinteni. Árnyékukban a múlt emlékei pihennek, a régi idők meséi, melyeket a madarak éneke és a falevelek halk zizegése őriz.
   Nekem, aki itt nőtt fel, ez a táj több, mint csupán föld és kövek. Ez a gyökereim mély talaja, a szívembe ivódott emlékek kertje. A Somló árnyékában töltött gyermekkorom napjai, mint aranyfüst szállnak fel a múlt ködéből. A noszlopi táj a lelkem része, egy soha el nem múló érzés, mely elkísér életem útján, bárhová is sodorjon a sors. A Bakony erdeinek csendje és a Somló büszkesége örökké ott él bennem, mint egy titkos, szeretett otthon.

TM