Az asztal csendes tengerén,
hol régmúlt gyertyák alszanak,
egy sárga sziget fekszik,
az idő pecsétjével rajta.

Egy boríték az,
mint az idő fogságába zárt pillangó,
szárnyait rég összecsukta,
de szíve még pislákol és vár.

A megsárgult papíron a ráncok mesélnek,
s múltat lehel minden szála,
mik közben halk sóhajt regélnek.

A pecsét, mint egy vérző szív, vagy megkövült könnycsepp,
védelmező őrként
benne a régmúlt titkát őrzi.

Ahol lehet, alszik egy szó,
egy érzés, tán egy vallomás,
mint ősi kincsesláda,
mi mélyén rejt egy vágyat,
mit nem láthatott még senki más.

A tinta vonala egy patak,
mely forrást rejt,
ki olvassa, vele a múltba merül,
mi megérinti lelkét, s a lélek nem felejt.

A néma suttogások benne
egy elrejtett dallam vágyait ontják,
s az felcsendül majd,
ha ujjak óvatosan felbontják.

S akkor, mint a fény,
mely szűz hó alatt ébred,
a ragyogó igazság
végre napvilágot érhet.

A boríték, ez a régi,
bölcs szelence,
nem csak papír, élő lélek,
mely lélegzik, s perzsel, akár egy kemence.

A kifakult szavak is egykor benne tüzes lánggal égtek,
most csak parázslanak halkan,
s a szélre várva szép csendesen élnek.

Kicsiny világ ez, melyben újra szövődnek az álmok,
s én, ki írta, az olvasó szívében,
majd csak egy visszhanggá válok.

A titka rejtett, s mély, mint egy katlan,
de már nem örökké,
az idő elmúlt, s a levél végre mesél,
ahogy pecsétje ropogva felpattan.

TM