Sírok között járok álmaimban, mint egy szürke köd a hajnali mezőn. A fejfák, mint néma katonák, sorakoznak, mindegyik egy-egy elnémult történet, egy bevégzett élet őrzője. A kövek hideg tapintása emlékeztet a hiány hűvös leplére, mely szívemet borítja. Keresem azokat, akiknek a hangja már csak a csendben visszhangzik, akiknek a mosolya a csillagok fényében él tovább.
   A márvány angyalok szomorú tekintete követ, mintha ők is tudnák, milyen gyötrő a keresés a nemlétezők után. A sírok közötti ösvények labirintusában bolyongok, a remény foszlányaiba kapaszkodva, mint a borostyán a rideg kőfalba. Minden egyes név egy emlék morzsája, egy elveszett pillanat képe, mely a lélek vásznán halványan dereng.
   A szél lágy susogása a túlvilág suttogása, talán ők üzennek, vagy talán csak a fák sóhaja ez az elmúlás felett. A virágok, melyeket kezemben hozok, színes foltok a szürkeségben, a szeretet makacs jelei a végső búcsú földjén. Tudom, hogy nem találom meg őket, kik elmúltak itt, ebben a csendes városban, ahol az idő megállt. De a keresés maga a kapocs, a szál, amely összeköt a múlttal, míg a hajnal fel nem ébreszt e fájdalmas, de mégis éltető álomból.

TM