A sötét tengeren, ahol a horizont egybemosódott az éjszaka baljós fekete fellegeivel, hánykolódott a szellemhajó, egy gigantikus, háromárbócos óriás, melynek vitorlái szakadt lobogóként csapkodtak a szélben. Nem volt kormányosa, mégis szelte a hullámokat, mintha egy láthatatlan kéz vezetné a végtelenbe. Minden villám fényének felvillanásakor láthatóvá váltak rothadó deszkái, melyek mintha az idő martalékává váltak volna, mégis kitartottak, dacolva az elemek dühével. A villámok, mint az ég ostorcsapásai, úgy cikáztak körülötte, megvilágítva az árbócok csúcsait, s azok ujjaként meredtek az ég felé, némán könyörögve, vagy éppen fenyegetőzve.
   A hajótestből, mintha a tenger mélye nyelte volna el őket, kísérteties sóhajok szálltak fel. Ezek a hangok, a szélviharba vegyülve, elkárhozott lelkek panaszai voltak, akiknek örökös bolyongás jutott osztályrészül ezen a végtelen vízen. Minden hullám, amely a hajó oldalának csapódott, egy-egy elveszett emlék suttogása volt, egy-egy be nem teljesült álom szilánkja. A vitorlák, melyeket valaha büszke szél dagasztott, most rongyként libegtek, mintha a remény foszlányai lettek volna, amiket rég feladott már a hajó és utasai.
   A szellemhajó nem tartott kikötő felé, nem kereste a szárazföld oltalmát. Célja ismeretlen volt, útja örökös sodródás a semmibe. Talán a létezés határán egyensúlyozott, a valóság és a túlvilág között. Minden egyes hullámba merüléssel egyre mélyebbre süllyedt a felejtés örvényébe, s magával vitte az elkárhozott lelkek súlyát, akiknek sorsa elválaszthatatlanul összefonódott ezzel a kísérteties óriással. Ki tudja, mennyi ideig bolyong még így a sötét tengeren ez a mozgó sír, mely a végtelenségben hordozza az elveszett lelkeket.

TM