Csöndes most a puszta széltébe’, hosszába’.
Messzetűnő táját csak a napfény járja.
(Akár holt világ most) bárhogy s mint akarja,
Nem hallatszik csak a szélnek zönge dalja.
Nem úgy a csárdába! Ott van most nagy élet:
Oda húzódnak be a pásztorcselédek.
Nem törődve egy sem, mi lehet a nyájjal:
Etesse a gazda nyári szénájával!
A kemence tombol, szikrázik a kémény,
Magasra kelt tészta pihen külső részén;
Ott várja, míg a tűz kitombolja magát,
S kaphat helyén piros, szép ropogós ruhát.
A kondér sem pihen falon lógva, mélán:
Tüzes teste fortyong a kályha tájékán.
Benne birka, kinek sava, borsa annyi,
Hogy a betévedőt jól tudja lakatni.
A boroshordó sem magányos a pincén:
Sűrűn látogatják, mérve könnyű iccén.
Mert a boroskupa bizony hűtlen szolga!
Ha töltik is, élte csupán fertály óra.
Szóra is kerítnek időt (nagy a bőség).
Fel-felemlegetik a nyaraknak hősét:
Ki a legerősebb, melyikük a bátrabb.
Az ifiak között ilyen szavak járnak.
Amíg az öregek csöndesebb beszéddel,
Versenyt duruzsolnak a lomha kéménnyel.
Nagy, magas szavakra egyik sem tolakszik.
Hisz tudjuk, a bölcs szó, mindig csöndben hangzik.
Nóta is kél, ha már napra ott tanyáznak.
Egy-két árva forint jut is a prímásnak,
Aki a kemence eldugott zugából,
Akár öreg mécsláng, halványan világol.
Ezalatt a pusztán – bárhogy s mint akarja –
Nem hallatszik csak a szélnek zönge dalja.
Messzetűnő táját csak a napfény járja.
Csöndes mind e világ széltébe’, hosszába’.
