A költő lelke az nem halhat meg soha,
Hiszen a szívekben él, mint örök remény.
Testét, ha föld nyeli, s férgeknek száz foga
Tépi, ő mégis él, mégis, mint költemény.
|
A sűrű náddal borított tájon, amit sokan csak úgy hívtak, hogy a ”világvége”, egy öreg, szikkadt arcú férfi tolta ladikját, hosszú fűzfaággal a hínáros vízen.
|
— Hát az úgy volt… – folytatta a mesélést az öreg Sándor, miközben a gyerekek még mindig a disznótoros történeten kuncogtak, amit épp az előbb hagyott abba. Szavait közelgő felesége hangja törte meg, aki egy vendéget invitált:
— No, csak kerüljön beljebb, ott van Sándor a műhelybe.
|
A szerepi kovácsműhely ma is zsúfolásig megtelt kíváncsiskodó gyerekkel. Szerettek ott bámészkodni, várva az öreg mester meséjét, amit hittek is meg nem is. De nem is ez volt a lényeg. Az öreg mester olyan valósághűen tudta előadni meséit, hogy közben még a felnőttek is gyereknek érezhették magukat egy percre. Hát akkor egy gyerek hogyne élvezte volna e mesék minden pillanatát.
|
Mindenkié vagyok, és mégis senkié,
Az élet vív velem örök, nagy harcokat.
Átadom lelkemet, ha kell a semmiér’,
– Költősors –, vigyétek, sikert, s kudarcokat.
|
— Hej-hej, ez a csönd, Ilonkám… ez a csönd – sóhajtott Rácz Gyula, a meleg, de üres szobában. – Jöhetne már valamelyik unoka, hogy egy kis életet leheljen ebbe a nagy csöndbe.
|
Vágtat a vas-ló,
Kattog a lába,
Szén-tüze egyre
Hajtja tovább.
Füstje gomolygón
Lebben a tájra,
Két szeme fénylőn
Messzibe lát.
|
Csönd volt. A tél fehéren terült el a hideg éjszakában, eltakarva mindet, ami élő.
Későre járt, már a tanyások is rég hazamentek, s nyomukat eltakarta a frissen esett hó.
A falu olyan élettelennek tűnt, mintha a nap lementével minden más élet is nyugovóra tért volna…
|
/ Sárándi Szilvia emlékére /
Táncolni vágyott ő, víg kedvű bálokon,
S élni, mint ember él, nem sírni vágyakon…
Nevetni dalolva, önfeledt’ az égre,
Ahová szárnyai vihetnék… remélve.
|
Borús nyári nap volt, eső közelgett, mely fullasztó, párás forróságot tolt maga előtt.
|
Hozzon az újév
Égi meséket,
Álmot, szerelmet,
Fényt, meseszépet.
Hozza, hogy két kéz
Mindig öleljen,
Szív szava szóljon,
S égig emeljen.
|
Csöndes az éjjel, csöndes az álom,
Libben a holdfény éj-puha szárnyon.
Hópihe csillan, kész a varázslat,
Hó-puha bundát adva a tájnak.
|
Tavasz van. Minden mi életnek mondható elindul egynyári útján, hogy aztán újra nyugovóra térjen egy hófödte álomban. Tavasz, a mindenség reggele, egyetlen szó csupán, mégis mindent rejt, ami csoda: ébredés, születés, élet.
|
Csengők szavát hallom, de csak a szívemben,
Amúgy csönd van, hideg, végtelen téli csönd.
Csillagszórók meleg fénye ül szememben:
Percnyi boldogság… ’melyről – kérdem én – ki dönt?
|
Az orvos reggel, már egész korán ért Annáék házához. Sietett megnézni kis betegét, akit éjfél körül hagyott ott, miután sikerült csillapítani láztól égő testének gyötrelmeit. Mikor belépett a kis, állott szagú házba, mindenütt sötét volt, csupán a kislány szobájából szűrődött ki pislákolón a fény.
|
Hópihe pelyhek
Hullnak az égből.
Hó-puha bundát
Ölt a fenyő.
Hó-pici selymet,
Fény-verítékből
|
A kis városszéli fogadóban már kora hajnalban nagy volt a jövés-menés. Ki-ki végezte a maga megszokott, mindennapos dolgát.
|
A kovácsüllő csilingelő hangja zengőn járta be a kis sárréti falu, Szerep utcáit. Megszokott dolog volt ez abban az időben, fel sem tűnt senkinek, beleolvadt a mindennapok zajába.
|
Mer’ a betyár subába jár;
Alig várja azt a leány,
Hogy a legény ráterítse:
Meg ne fázzon gyönge kincse.
|
Zörren a fáknak
Jéghideg ága,
Húzza a jégcsap,
S eltörik ő.
Mind a madárnak
Szél ma a társa,
Hűtlen a csélcsap,
Nem szerető.
|