A sűrű náddal borított tájon, amit sokan csak úgy hívtak, hogy a ”világvége”, egy öreg, szikkadt arcú férfi tolta ladikját, hosszú fűzfaággal a hínáros vízen.

— Hát az úgy volt… – folytatta a mesélést az öreg Sándor, miközben a gyerekek még mindig a disznótoros történeten kuncogtak, amit épp az előbb hagyott abba. Szavait közelgő felesége hangja törte meg, aki egy vendéget invitált:
— No, csak kerüljön beljebb, ott van Sándor a műhelybe.

A szerepi kovácsműhely ma is zsúfolásig megtelt kíváncsiskodó gyerekkel. Szerettek ott bámészkodni, várva az öreg mester meséjét, amit hittek is meg nem is. De nem is ez volt a lényeg. Az öreg mester olyan valósághűen tudta előadni meséit, hogy közben még a felnőttek is gyereknek érezhették magukat egy percre. Hát akkor egy gyerek hogyne élvezte volna e mesék minden pillanatát.

Mindenkié vagyok, és mégis senkié,
Az élet vív velem örök, nagy harcokat.
Átadom lelkemet, ha kell a semmiér’,
– Költősors –, vigyétek, sikert, s kudarcokat.

— Hej-hej, ez a csönd, Ilonkám… ez a csönd – sóhajtott Rácz Gyula, a meleg, de üres szobában. – Jöhetne már valamelyik unoka, hogy egy kis életet leheljen ebbe a nagy csöndbe.

Vágtat a vas-ló,
Kattog a lába,
Szén-tüze egyre
Hajtja tovább.
Füstje gomolygón
Lebben a tájra,
Két szeme fénylőn
Messzibe lát.

Csönd volt. A tél fehéren terült el a hideg éjszakában, eltakarva mindet, ami élő.
Későre járt, már a tanyások is rég hazamentek, s nyomukat eltakarta a frissen esett hó.
A falu olyan élettelennek tűnt, mintha a nap lementével minden más élet is nyugovóra tért volna…

/ Sárándi Szilvia emlékére /

Táncolni vágyott ő, víg kedvű bálokon,
S élni, mint ember él, nem sírni vágyakon…
Nevetni dalolva, önfeledt’ az égre,
Ahová szárnyai vihetnék… remélve.

Borús nyári nap volt, eső közelgett, mely fullasztó, párás forróságot tolt maga előtt.

Hozzon az újév
Égi meséket,
Álmot, szerelmet,
Fényt, meseszépet.
Hozza, hogy két kéz
Mindig öleljen,
Szív szava szóljon,
S égig emeljen.

Csöndes az éjjel, csöndes az álom,
Libben a holdfény éj-puha szárnyon.
Hópihe csillan, kész a varázslat,
Hó-puha bundát adva a tájnak.

    Tavasz van. Minden mi életnek mondható elindul egynyári útján, hogy aztán újra nyugovóra térjen egy hófödte álomban. Tavasz, a mindenség reggele, egyetlen szó csupán, mégis mindent rejt, ami csoda: ébredés, születés, élet.

Csengők szavát hallom, de csak a szívemben,
Amúgy csönd van, hideg, végtelen téli csönd.
Csillagszórók meleg fénye ül szememben:
Percnyi boldogság… ’melyről – kérdem én – ki dönt?

    Az orvos reggel, már egész korán ért Annáék házához. Sietett megnézni kis betegét, akit éjfél körül hagyott ott, miután sikerült csillapítani láztól égő testének gyötrelmeit. Mikor belépett a kis, állott szagú házba, mindenütt sötét volt, csupán a kislány szobájából szűrődött ki pislákolón a fény.

Hópihe pelyhek
Hullnak az égből.
Hó-puha bundát
Ölt a fenyő.
Hó-pici selymet,
Fény-verítékből

   A kis városszéli fogadóban már kora hajnalban nagy volt a jövés-menés. Ki-ki végezte a maga megszokott, mindennapos dolgát.