Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

A kovácsmester ménese

Rácz Endre
Rácz Endre képe

— Hát az úgy volt… – folytatta a mesélést az öreg Sándor, miközben a gyerekek még mindig a disznótoros történeten kuncogtak, amit épp az előbb hagyott abba. Szavait közelgő felesége hangja törte meg, aki egy vendéget invitált:
— No, csak kerüljön beljebb, ott van Sándor a műhelybe.
— No, hát itt vagyok! – kiáltotta. – De hiszen hol is lennék?
    E szóra egy fiatalember lépett be a gyerekekkel zsúfolásig telt kovácsműhelybe.
— Adjon Isten Sándor bátyám! – köszöntötte kalapját megemelve az érkező.
— Fogadj Isten, Pista öcsém! No, hát téged is lehet látni? Mi járatban?
— A szekerem kerekein kéne meghúzni a ráfokat, mert lityeg-lötyög mind a négy.
— Édes öcsém, ez nem lehet kérdés! Tisztellek, becsüllek, ismerlek gyerekkorod óta. Hej, édesapáddal is, mióta világ a világ jó barátságban vagyunk. Együtt voltunk a háborúban. Meséltem már azt, mikor…
— Nem, nem, Sándor bátyám, inkább maradjunk csak a ráfoknál, mert nagyon sürgős volna a dolog – vágott szavába a fiatalember. Ismerte ő is az öreget, tudta, ha elkezdi, napestig sem érnek a végére.
— No, jól van, csak kérdeztem – válaszolta csalódottan.
— De mi meghallgatnánk szívesen — vágta rá hirtelen az egyik műhelyben ücsörgő gyerek.
— Na, azt mindjárt gondoltam! — csattant fel a mester. – De hiszen ti mire nem vagytok kíváncsiak? Egész álló nap itt ülnek a nyakamon – panaszolta a vendégnek –, semmire nem halad az ember tőlük, pedig annyi dolgom volna… Csak nézd meg, elharangozták a delet, és még a kohó, a piszkavason kívül mást nem látott!
— Értem, Sándor bátyám – vágott újra szavába a megrendelő –, de akkor mi lesz a ráfokkal?
— Milyen ráfokkal? – nézett rá meglepődve, amin a gyerekek hangos nevetésbe törtek ki.
— Hát a szekeremen.
— Na, csak tán nem lötyögősödtek meg?
— De igen. – mondta mosolyogva Pista.
— Hiszen akkor mért nem ezzel kezdted? Sürgős?
— Hát igen, az volna.
— No, nézzük csak – merült el gondolataiban a mester –, hát ma már nem fér bele, mert nagyon sok a dolgom, de reggel jöhetsz, aztán felütjük azokat a patkókat.
— Ráfokat.
— Azt, persze hogy azt! Hát ezt mondom én is! Na…
    A fiatalember csöndes kuncogással fordult az ajtó fele, s kalapját feltéve köszönt vissza:
— Akkor Isten áldja, Sándor bátyám, majd reggel jövök.
— Úgy-úgy, reggel – nyugtázta az öreg –, ahogy megbeszéltük. No, Isten megáldjon, Pista öcsém.
— Akkor most már elmeséli Sándor bátyám a ménest? – jött azonnal a kérdés a türelmetlen gyerekektől.
— Jaj, hogy a jó- Isten igen megáldott veletek, az már egyszer biztos! – mérgelődött, miközben alig várta, hogy mesélhessen.
— De ha már elkezdte…
— Hej, nehéz világ volt az, te gyerek. De hát honnan is tudhatnátok ti azt… mennyország ez a mai világ ahhoz képest.
— És hogy került a méneshez, Sándor bátyám?
— Milyen méneshez?
— Hát, amit az előbb mondott. Amelyikben annyi ló volt, hogy két nap kellett ahhoz, hogy lóháton megkerülje.
— Ja, az! Na, mindjárt el is mesélem.
— Hiszen erre várunk már egy fél órája – súgta kuncogva az egyik gyerek a mellette ülőnek.
— Hát az úgy volt… hogy… – merengett el egy pillanatra –, jövök haza a háborúból. Egy szál magam, lóháton. Napok óta nem ettem, nem ittam. Méteres hó. A lovam is éhezett. Hát ugye, ahogy jövök, jövök, egyszer csak felbukik alattam. Na, mondom magamnak, hát ennek vége. Nem volt mit tenni, már ugye hasznát úgysem vettem, megnyúztam gyorsan. Mondom, a bőre majd jó lesz valamire, a húsát meg megettem.
— Az egész lovat? – kiáltott fel meglepődve az egyik gyerek.
— No, hát éhes voltam! Mit kell azon csodálkozni? Hiszen, ha lett volna, megettem volna még egy másikat is… de nem volt.
— És előtte meddig nem evett?
— Hát, az már bizony lehetett egy fél év is.
— Fél év? – kérdezte szörnyülködve a kisfiú. – De hát hogy bírta ki addig éhen, szomjan?
— Hiszen nem pocsolyából gyurmáztak engem, mint titeket!
— És honnan jött, Sándor bátyám, hogy olyan hosszú volt az út?
— Kínából! – vágta rá hirtelen.
— Juj, az nagyon messze van, ugye?
— Eredj már, hát épp a föld másik oldalán!
— De a ménessel mi volt azt mondja, Sándor bátyám – türelmetlenkedett újra a kisfiú, akit e történet érdekelt, és nem a háborús emlékek.
— Hát mondanám én, de mindig a szavamba vágtok. Na, az úgy volt… hogy… Hol is tartottam?
— Megette a lovat – segítették ki a történet felidézésével.
— Milyen lovat?
— Hát, ami megdöglött.
— Ja, a lovat! Hát persze… Na, szóval, aztán ugye gyalog indultam tovább. Hát megyek, megyek, egyszer csak meglátok egy kunyhót, karámmal. Két ló kikötve, nyereggel a hátukon. A kunyhó előtt tűz rakva, rajta bogrács, mellette ott ül egy cifraszűrös pásztorember. Odaérek, köszönök illendőn. Ahogy ugye ti nem tudtok, mert ti csak beestek, aztán a mese, az állandó mese. Na, mindegy. Szóval, odamegyek, hát látom, hogy ott sipárog magában. Kérdem aztán tőle, hogy, hát téged meg mi az anyád kínja ütött úgy szíven, hogy meglett ember lévén is úgy bömbölsz, mint egy taknyos gyerek? Azt mondja, hogy oda a ménes. Hogy oda, kérdem. Hát, azt mondja, sehol se találja, pedig már bejárta száztő hosszát. Én ugye épp ráértem, mondom neki, hogy, ha az egyik lovát nekem adja, hát én bizony megkeresem őket. Úgy is lett. Elindultam a nyomukon. Megyek, megyek, már átugrattam a Tiszán, a Dunán, még mindig sehol. Hát mondom magamnak, most már, ha elindultál Sándor, vissza ne fordulj, míg meg nem lesznek. Úgy is volt. Megyek, megyek, már Isten tudja mióta és meddig, még mindig sehol a ménes. A nyomukat, azt ugye láttam, mert én nyomolvasó is voltam a háborúban. Megyek tovább, hát egyszer csak előttem az óceán. Annak aztán se vége, se hossza. Nézem, mintha beljebb lenne valami. Elővettem a távcsövemet, belenézek, hát ott vannak egy szigeten, az óceán közepén. Gondoltam magamban, ezek oda valahogy bementek, tehát akkor ki is tudnak jönni. Beúsztatom a lovam, fordítom őket a víznek, hát az Istennek se akarnak neki menni. Na, mondom újra, dehogy fogok én itt veletek bajlódni. Eszembe jutott, hogy idefele jövet láttam egy repülőteret. Vissza is mentem. Mondom aztán ott az egyik bakának, hogy kéne nekem egy repülő, persze csak kölcsön, hozom én vissza egy óra sem kell neki. Azt mondja, hogy nem annyi az, hát mit képzelek, hogy csak úgy el lehet vinni, mint valami csipás kismacskát. Már épp nyakon akartam vágni, mikor kilépett a tábornok. Na, ezek aztán úgy kirántották magukat, mint egy szálfa. De nagyot is néztek, mikor a tábornok rám köszönt: „Adjon Isten Sándor bátyám!”
— Hát Sándor bátyám azt is ismerte? – ugrott fel a műhely földjén ülő kisfiú.
— Hát már hogyne ismertem volna. Annyi gyerek volt, mint most ti, vagy még tán annyi se, mikor az apjával együtt szolgáltam a légierőnél. Én tanítottam meg írni, olvasni.
— És adott repülőt? — kérdezte, most az ajtónál támaszkodó.
— Na, hiszen mert volna nem adni! Persze hogy adott.
— Nem értem, mért kellett a repülő a méneshez? – jött az újabb kérdés, valahonnan a műhely belsejéből.
— Hát azért – folytatta az öreg –, mert közben gondoltam egy nagyot. Magammal vittem a pányvakötelem, aztán mikor föléjük értem a repülővel, gyorsan rádobtam a derekára egynek, felkaptam, és kivittem a partra. Aztán ugyanígy egyesével a többit is. A repülőt visszavittem. Ott aztán jól megvendégeltek étellel, itallal. Felemlegettük a régi dolgokat, aztán még nótáztunk is egy kicsit. Hajnalban aztán, mikor már a nap is kezdte mutogatni magát, én is elindultam a ménessel. Hajtottam én őket árkon, bokron, mindenen keresztül. Egyszer látom, hogy féloldalt ott legel egy kisebb csapat. Na, azokat is hozzácsaptam. Megyek tovább, hát ott is egy pár darab. Azokat is. Addig-addig, hogy mire hazaértem, annyi lett a ménes, hogy éppen négy nap járás volt, mire lóháton körbe tudtam járni.
— De hát még az előbb azt mondta Sándor bátyám, hogy két nap.
    Az öreg összehúzta a szemöldökét:
— Igen, odafele! Hát vissza? Na, ugye, hogy négy nap!
— Aztán mi volt? – bíztatták újra az öreg mestert.
— Aztán? Semmi… Visszatereltem őket. A legénynek elakadt még a lélegzete is, mikor meglátta. Mondom neki, hogy egy pár darabot még hozzá csaptam, ha nem baj. Na, az is jól megvendégelt, aztán kivettem a legszebbiket, és elindultam haza. Na, de menjetek is dolgotokra, ne tartsatok fel, mert még elő kell készülnöm a holnapi napra. Pista öcsém jön lovat patkoltatni.
— Ráfot húzatni… – mondták a gyerekek, majd hangos nevetéssel rohantak ki a műhelyből.
— Azt, persze hogy azt! Hát ugyanezt mondtam én is! Na… – Majd elindult ő is a ház felé, hogy elfogyassza jól megérdemelt ebédjét, habár már késő délutánra járt az idő. Leült az asztalhoz és csöndesen az ételhez látott. Felesége a kemence mellől kérdezte:
— Mit dolgoztál ma, Sándor?
— Mit-mit, vajon mit? Semmit, Mariskám! Hiszen lehet is ezektől a kölyköktől bármit is csinálni, mikor folyton beszélnek! – s közben az órára nézett, talán arra gondolva, hogy nemsoká jönnek a cimborák, akikkel egy kis bor mellett majd jót lehet beszélgetni, egészen hajnalig.

Rácz Endre ©
2017 01. 25. Szerep

Rovatok: 
Irodalom