A kis városszéli fogadóban már kora hajnalban nagy volt a jövés-menés. Ki-ki végezte a maga megszokott, mindennapos dolgát. A cselédfiú az udvart söpörte, hiszen a pusztáról rossz vendégként beköszönő pajkos szél mindig hozott valami nem szívesen látott ajándékot. A cselédlányok a konyhán tették a dolgukat, már egész korán elkezdték a napi jó falatok előkészítését, hogy az ott lakó, és a napközben betérő vendégek soha, semmiben ne szenvedjenek hiányt.  A mosóasszonyok egy nagy dézsába áztatott, fehér lepedőket dörzsöltek, amíg azok szürkés, hétköznapi színüket át nem váltották ünneplő hófehérre. A lovászok bizony még korábban ébredtek, hiszen a korán induló fogatok lovait meg kellett etetni, itatni, pucolni, szerszámozni. Egyszóval sok munka volt vele, hogy az útrakész álljon, mire a nap is elindul röpke földi útján. És bárha vendég nem is, de a Várad felől jövő postakocsi mindig itt váltott lovakat, hogy aztán újult erővel folytathassa mindennapi útját.
E nap sem volt kivétel. 
    A nap még meg sem mutatta ébredező, álmos arcát, mikor berobogott a postafogat a fogadó udvarára. A fáradt, tajtékos lovakat leszerszámozták, bekötötték az istállóba, és a már előre felszerszámozott lovakat befogták a helyükre. Közben a város leveleit, küldeményeit átadták a helyi postamesternek, aki már ott várta. Dolguk közben azért mindig jutott idő, hogy elmondják mi történt a nagyvilágban, ki esett kárba, kit ért nagy szerencse, majd meghallgatták a helyben történteket, hogy azt tovább vigyék, nehogy már a titok éjfekete szárnya alá vegye őket, és az örökre ott is maradjon. Pletyka mindig akadt bőven.
   A mai nap szenzációja, a szomszéd város főbírájának nagy csodájáról szólt, akinek a kancája hármas ikreket ellett. A lovászfiúk ámulattal hallgatták, hiszen ilyen csak száz esztendőben egyszer történik. 
    A lovak mellett lévő szénatárolóból egy öreg koldus bújt ki, aki ott töltötte az éjszakát, mondván:
— Na, ez tényleg csodaszámba megy, hiszen én olyan öreg vagyok, hogy már az éveim számát sem tudom, de ilyet még én sem láttam. – adott szavaival bizonyságot az előtte elhangzottakra, majd elindult, még mielőtt a gazda észrevenné, hogy ott volt, hiszen csak a lovászok jóvoltából aludhatott az istállóban. 
     Leporolta öreg, rongyos ruháját, megköszönte a jótéteményt, és egy girbe-gurba bottal a kezében elindult, tán még ő maga sem tudta, hogy hova viszi rongyos, ütött-kopott sorsa.
    Az udvarra érve nagy lármára lett figyelmes. Egy, a fogadó lépcsőjén álló, úrféle kinézetű ember, épp szolgáit üdvözölte hangos átkozódással, az új reggel tiszteletére:
— Hogy az én teremtő Uram, azt a színtiszta magas égboltot mért nem szakassza rátok nagy kegyelmében, hogy ezáltal a világ megkönnyebbülne terhétől, ami teher most reánehezedik vállára általatok? De kérdem én, ha Ő tűri is, mert az Ő kegyelme végtelen, én mért tűröm napszámra, hogy rontsátok az életem a léhaság és a lustaság ármányos mérgével? Mindjárt délre harangoznak és a lovak sehol, a csomag sehol! De hiszen, ha ezekre várok, még a vacsorát is nyugodt szívvel elfogyaszthatnám, tán akkorra ha végeznének!
    Az öreg koldus e szavakra ért oda, nem akart, de mégis rosszallón tekintett a dühtől majd szétpukkanó uraságra, hiszen szolgálói majd elhányták kezük, lábuk a nagy sietségben… és ez volt a hála érte, ez volt az ő mindennapi, meg nem érdemelt fizetségük.
Az uraság ránézett a koldusra, aki az öregség nyűgét cipelve, fáradt, lomha mozdulatokkal haladt el előtte. Nem is állta szó nélkül az öreg feddő tekintetét:
— Hát te meg mit nézel, te tetves? Talán a méregtől ittas szavaim irigyled ezektől a semmirekellőktől? Ne légy irigy, ha szeretnéd, kaphatsz te is, jut még neked is bőven, attól ne félj!
— Jó reggelt kívánok az Úr áldásával. Örömmel látom, hogy áldott jó kedvében talált a nagyságos úrra az ébredező nap első sugára – öntötte rá az öreg, gúnnyal jól érezhetően átszőtt szavait.
— Velem gúnyolódsz, te? Mit vétettem, Uram, hogy büntetsz ezekkel? – nézett kérdőn az égre, majd újra az öreg koldusra. – Elkotródj előlem, míg jó kedvemben találsz!
— Hiszen nem is volt szándékom az úrral tölteni a napot – válaszolta újra gúnyosan.
— Azt mondom takarodj! – majd a koldus kezében lévő botra nézett. – Kapaszkodj meg annak a táltosnak a sörényébe, aztán eredj Isten hírével!
    Az öreg ránézett a botra, végig simította, majd így válaszolt:
— Jól látja az úr, tényleg táltos ez – méregette szemével a botot. – Bejártuk már együtt az egész világot. Elég csak kigondolnom, hogy hova akarok menni, és hipp-hopp, már ott is vagyok. Nem úgy, mint a nagyságos úr, aki ezen a lomha fogaton rázatja magát hosszú órákon keresztül. Na, de mit is beszélek, hiszen majd meglátja az úr, ha a szomszéd városba ér és én már ott várom a piactéren kipihenve és egy bőséges reggeli után.
— Na hiszen… még mindjárt elhiszem! – mondta hangos nevetéssel fűszerezve szavait az úr, majd leült a lépcsőre, hogy össze ne essen a nevetéstől. – Na, eredj dolgodra, míg szépen tudlak kérni!
    El is indult az öreg, vonszolva magával az élet nyűgét, mi a hátán leoldhatatlan, súlyos teherként nehezedett rá. A városból kiérve végtelen puszta tárult elé, amit hangos sóhajtással köszöntött, jelezve e végtelen út számára fájdalmas kínjait. Ám, még alig tett néhány-száz métert, mikor észrevette, hogy lyik-lyukas tarisznyáját a fogadó istállójában felejtette. Visszafordult, hiszen e tarisznya rejtette szánalmas, félmaroknyi életét. Egy pillanat sem telt el, mikor feltűnt szeme előtt a városból kirobogó hintó, mellyel a négy ló szinte szállt. Odaérve, az úr megálljt parancsolt a kocsisnak, majd gúnyos szavakkal fordult az út mellett sétáló koldushoz:
— Mi a baj kedves uram-bátyám, csak tán nem elfáradt a táltos, hát csak eddig bírta az a híres, varázslatos ereje? Na, menjen vissza gyorsan, aztán abrakolja meg bőségesen, mert így aztán igen hosszú lesz az út a világvégéig!
— Ugyan már, hát hova gondol az úr? – kérdezte az öreg, arcán gyermeki ártatlansággal. – Hiszen én már rég megjártam a várost. Odaértem, szétnéztem, elfogyasztottam jóízűn a reggelimet, vártam egy kicsit az úrra, de, hogy nem jött, hát gondoltam visszajövök, hiszen az én időm sem olcsó. Ám, ha elfogad egy jó tanácsot az úr, akkor azt mondom, siessen, mert bíró uram portáján olyan csodát láthat, mit még soha. Na, Isten megáldja! – és már indult volna, de az uraság rákiáltott:
— Meg állj, te! Ha már elkezdted mondd is végig!
— Ma reggelre, Isten csodáival határos módon, a nagytiszteletű bíró úr legkedvesebb kancája három gyönyörű csikónak adott életet. Olyan egyformák, mint három tojás, még a csillagot is egy kaptafára készítette az Úr, ami a homlokukon díszeleg, az Ő nagy dicsőségére – majd keresztet vetve folytatta. – No, csak siessen az úr, ha csodát akar látni. – és elindult, többet nem is fűzve hozzá.
    Útja közben az uraság nagy mélyen elmerült gondolataiban, hitte is, meg nem is, amit hallott. Kis idő múlva, egy, az övéhez hasonló, díszes, négyfogatos hintó robogott szembe velük, amelyről nagy lelkesedéssel hangzott az útbaigazító szó:
— Hé, földi, a városba érve el ne kerülje kend a bíró uram házát, persze csak akkor, ha csodát akar látni. Istenem, mert csoda az! Három csikó egy tőről! Mint három tojás! Még a csillag is, amit az Úr- Isten nagy kegyelmében festett homlokukra! Hogy az ő szent neve legyen áldott, amiért a mi életünk oly’ nagy bölcsességgel és irgalommal… – de e szavakat követően már nem hallották a messzetűnő fogat utasát.
Az úr e szavakat hallva, egy pillanatnyi tűnődés után hirtelen kiáltott a kocsisra:
— Fordulj vissza, te, még mielőtt az a koldus eltűnne az ő varázslatos botjával.
    És úgy is lett. A fogat megfordult, és úgy száguldott a pusztán, mint a száraz falevél, melynek pehely könnyű testét, ha felkapja egy dühöngő szálvihar. Ám az öreg koldust mégsem találták az út mellett, úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Visszamentek egészen a város fogadójáig, ahonnan nemrég elindultak. Az öreg ott tanyázott nagy-kényelmesen a fogadó teraszán, és csöndben, a világ ügyes-bajos dolgaival nemigen törődve borozgatott. Odaérve, az úr fennhangon szólította:
— Hallod-e te öreg, megvenném én tőled azt a botot.
— Megvenné… ha adnám – válaszolta rá, miközben nem is vetette pillantását az úrra.
— Hallod-e, nem jársz rosszul, ne légy bolond.
— Aztán, minek magának ez a girbe-gurba bot?
— Mert ilyen kedvem támadt… de te azzal ne foglalkozz!
— Hát akkor nem foglalkozom – mondta a koldus, és hátat fordított neki.
— Na, ugyan már – váltott csöndesebb szóra, az előbb még oly fennhangon szavaló úr –, ne bolondozz. Egész nap ehetsz, ihatsz a fogadóban, és én kifizetem.
— Értem én – nyugtázta az öreg –, de mi lesz aztán? Az én öreg lábaim már nemigen visznek messzire.
— Fogadok neked egy kocsit, és az oda visz, ahova csak kéred – alkudozott tovább az úr.
— Ma igen… De mi lesz holnap?
— Az ördög vinne el, hát akkor itt van az én fogatom, aztán ezzel oda méssz, ahova akarsz!
— Igen… De hát élni is kéne valamiből, nem?
— Hogy a medve rángatna ki abból a nyavalyás bőrödből, hát nesze itt van egy zacskó arany a fogat mellé! De most már aztán elég legyen azért a szikkadt botért!
— Igaza is van az úrnak, hogyan is fogadhatnék el ezért a szikkadt husángért ilyen bőkezű fizetséget… Inkább nem is adom. – majd, hogy az úr ne lássa huncut mosolygását, ivott egy kortyot a kezében lévő öblös fakupából.
— Te – fuldokolt mérgében az uraság –, most már aztán tényleg elég, ne edd a már úgy is sanyarú életem! De jól van, nesze még egy erszény arany, így immár kettő, meg a fogat, vele a kocsis. Hát mi kell még, hogy megszabadulj attól az átkozott bottól? – rogyott vissza ekkor a hintó párnázott ülésére, a méregtől szinte már tántorgó uraság.
– No, hát várjon már egy percet, amíg végig gondolom, hiszen mégis csak nagyobb döntés ez, mintsem hogy egy pillanat alatt rátegyük áment. – majd újra elfordult, és gondterhelten vakargatta a fejét, nagy sóhajtozások kíséretében.
— Na?
— Hát jól van – mondta az öreg. – Én már úgy is bejártam vele az egész világot, nem is vágyom már sehova, ahova meg menni akarok, oda ez négy girhes ló is elvisz – nyújtotta kezét az öreg, hiszen az üzletet meg kellett pecsételni. 
    Miután mindketten teljesítették az üzletben rájuk eső részt, az úr nagy-boldogan elindult csodálatos botjával, és míg a kapuig ért, magában már el is döntötte, hogy merre is induljon el. 
Nagy tervei voltak a jövőre nézve, melynek beteljesülését biztosra vette, hiszen olyan csoda birtokában, mint az ő mesebeli botja, ezek teljesülése nem is volt kérdéses.
    Közben az öreg koldus és kocsisa vígan beszélgettek a fogadóban, jól esett a nagy üzlet után egy-egy jó kupa bor. Természetesen, csak a pusztában vándorló kegyes uraság egészségére. Beszéltek erről - arról, majd a kocsis kíváncsian kérdezte az öreget:
— Bátyám, ha meg nem sértem, árulja már el, honnan tudta, hogy a szomszéd város bírójának három csikója született?
— Reggel hallottam a postafogat kísérőitől – válaszolt röviden.
— És amikor mi megfordultunk a pusztán, hogy nem találtuk útközben, hogyan került egy pillanat alatt vissza, ide a fogadóba?
— Hát, jött egy hintó, és az nagy,- jókedvében felvett, majd ideérve még egy kupa borral is megvendégelt.
— És, ugye az a bot nem is bír varázserővel? Persze nem mintha hinnék benne, csak úgy kérdezem.
— A nyavalyákat bír az varázserővel, hiszen idejövet úgy találtam az út mellett elhajítva, aztán, gondoltam, ha már ő is árva, meg én is, hát mért ne jöhetnénk együtt.
— Hinnye, azt a furfangos eszit magának, hát most jól becsapta az urat! – vágta rá kárörömmel vegyült lelkesedéssel a kocsis.
— Én? – kérdezte az öreg – Én aztán nem… Becsapta őt a saját nagyravágyó butasága.
    Még egy darabig beszélgettek, majd elindultak ők is az útjukra. 
Útközben, nem messze a várostól találták a kitikkadt, verítéktől csillogó és hőségtől tüzelő arcú vándort. Az öreg, menetközben, csak úgy félvállról, e szavakat lökte az úrhoz, kényelmes ültéből:
— Nagyságos uram, még valamit. Az a bot tényleg varázserővel bír, hiszen látja reggel óta mennyire jutottam általa. Csupán egy dologgal nem tudja felruházni viselőjét… és ez a józan parasztész… Na, a mi jó- Istenünk segítse tovább az útján! – és tovarobogott újdonsült vagyonával, amit életében most először nem a jó- Isten nagy kegyelmének köszönt meg…

Rácz Endre ©
2016 01 22. Szerep