A költő lelke az nem halhat meg soha,
Hiszen a szívekben él, mint örök remény.
Testét, ha föld nyeli, s férgeknek száz foga
Tépi, ő mégis él, mégis, mint költemény.
A költő lelke az nem halhat meg ugye?
Hisz’ telet űz, s életre hív egy új tavaszt.
S hogy ellobban, elég, meghalt, mondhatjuk-e?
Hisz’ füstje öl, s ha nem, hát könnyeket fakaszt.
A költő lelke egy mennybéli látomás,
Mely’ úgy suhan, mint a csillagok fényei.
Áttörve végtelent, s áttörve más honán,
Nem marad, csupán halk, itt hagyott léptei.
A költő lelke az nem halhat meg soha,
Mert szívben él, s lángol, mint szent, örök remény.
Kemény, mint sziklafal, s ringó, mint gondola…
Bármi ő… s tiéd… bár nem más, csak költemény.
Rácz Endre ©
2017 01. 30. Szerep