/ Sárándi Szilvia emlékére /

Táncolni vágyott ő, víg kedvű bálokon,
S élni, mint ember él, nem sírni vágyakon…
Nevetni dalolva, önfeledt’ az égre,
Ahová szárnyai vihetnék… remélve.

Röpke volt e nagy út, törékeny, de áldott.
Percre állj meg csupán, meg kell őt csodálnod:
Ember volt, de mégis bizonyság és erő:
Egy törékeny élet mily’ hittel élhető.

Csillagok fény-tüzét szítod már hallgatag.
Utánad némaság, üresség, csönd marad.
Utánad megannyi bánat ül szíveken…
Arcunkon mosoly volt… mára csak könny terem…

Táncolni vágyott ő… táncol már csendesen.
Élni, mint ember él… felfogni nem merem.
Ott ül most dalolva, mosolygón, az égbe’,
Ahová szárnya már utószor kísérte…

Angyal volt, s angyal már, tűnő, de fénysugár,
Amely, mint üstökös tör át az éjszakán:
Meggyújt egy csillagot, s fényétől lobban az…
Angyal volt… angyal már… szívében nincs panasz.

Rácz Endre ©
2017 01. 10. Szerep