A szerepi kovácsműhely ma is zsúfolásig megtelt kíváncsiskodó gyerekkel. Szerettek ott bámészkodni, várva az öreg mester meséjét, amit hittek is meg nem is. De nem is ez volt a lényeg. Az öreg mester olyan valósághűen tudta előadni meséit, hogy közben még a felnőttek is gyereknek érezhették magukat egy percre. Hát akkor egy gyerek hogyne élvezte volna e mesék minden pillanatát.
    Ma az öreg Sándor feltűnően csöndes volt. A gyerekek csak várták, várták, hogy elkezdjen valamit mesélni, de hiába. Tudták, hogy ilyenkor egy kis lendületet kell adni a jó mester képzeletének, hogy az szárnyra kapjon, magával ragadva a mesélőt egy olyan vidékre, ahol a valóság még csak vendégként sem járt soha.
— Sándor bátyám!
— No?
— Tegnap disznót vágtunk.
— Ne beszélj!
— De.
— Nagy volt?
— Hú, nagyon nagy. Ekkora, ni! – mutatott a kisfiú a mellkasáig.
— Eredj már, eredj, hát az neked nagy?
— Hát, nekem igen. Mért, Sándor bátyám már vágott nagyobbat is?
— Jaj, te gyerek, úgy beszélsz, mintha még nem ismernél.
— Elmeséli?
— Elmesélem… mégis mit tehetnék, ha már itt lógtok a nyakamon naphosszat. Pedig annyi dolgom volna… meg hát nem is igazán szeretem én az időt tölteni felesleges beszéddel. De mindegy… ha már annyira akarjátok, legyen – mérgelődött az öreg kovács, de mégis abba hagyta a fújtatást, amitől oly fehéren izzott a kohó parazsa.
— Mekkora volt? – sürgette a kisfiú a választ.
— Hát – nézett körbe maga körül az öreg –, volt ekkora ólam, mint ez a műhely, ha nem nagyobb, de abban nem tudott megfordulni. Olyan magas volt, hogy a háta a mennyezetig ért. 
— De Sándor bátyám, hát az akkor mennyit evett? – jött egy újabb kérdés a műhely sarkából.
— Egy szekérderék tengerit, meg ugyanannyi tököt. De az nem volt baj, mert abban az évben nagyon jó termésem volt. A kukorica vetőmagját Amerikából hoztam.
— Hát ott is járt Sándor bátyám? – ugrott fel hirtelen az előbb kérdező.
— Hát már hogyne jártam volna, nem is egyszer. Onnan hordtam a vasat az öreg biciklimmel, persze akkor még nem volt ilyen rozsdamarta.
— És hogy hozták ki az ólból?
— Mit, a biciklit? – nézett az öreg mester kíváncsian.
— Nem, a malacot.
— Ja, azt! Hát azt nem tudtuk kihozni.
— De akkor, hogy vágták le? – állt értetlenül a kisfiú, miután újra visszaült az üllő mellé a tönkőre.
— Lebontottuk a feje fölül az ólat. Ott volt, ni – mutatott a mester ki az ajtón, egy téglarakásra.
— És hogy ölték meg, tán agyon lőtték?
— Úgy, ahogy mondod.
— Puskával? Mert tudom, hogy Sándor bátyámnak van puskája, hiszen vadász.
— Puskával? – szörnyülködött az öreg. – Hiszen úgy rázta volna az le magáról a puskagolyót, mint a bolhákat.
— Hát akkor mivel?
— Ágyúval.
— Ágyúval? – kérdezte a kisfiú, s izgatottan ugrott fel újra az előbb elfoglalt helyéről.
— Azzal. Mert nekem az is volt… de már eladtam.
— Aztán mi volt, Sándor bátyám? – kérdezett újra a sarokban üllő.
— Mi lett volna, hát elvitték.
— Mit, a malacot?
— Dehogy is a malacot, az ágyút!
— De a malaccal mi lett, miután lelőtték?
— Ja, hogy azzal. Hát azzal az volt… – gondolta át mondandóját –, hogy… ugye meg kellett perzselni. Na, de az sem volt azért olyan egyszerű. Egy egész kazal szalmát kellett ráhordani, mire le tudtuk égetni a szőrt róla. Olyan kemény szőrrel áldotta meg a jó- Isten, mint a drótkerítés. Mire megpucoltuk, az összes vizet ki kellett merni a kútból. A végén csak a pocsolyát mertük. – Itt az öreg felemelte a fejét, nagyra nyitotta szemeit, mintha egy világot megváltó csoda birtokába került volna nagy hirtelen. – De most lássatok csodát! – kiáltott fel. – Mikor kiborítom a vederből a vizet, hát megcsillan előttem valami. Nézem, hogy mi lehet. Hát akkor látom, hogy a dédnagyapám aranyórája, amit bő száz esztendővel azelőtt beleejtett. Hallgatom, hát még járt. Éppen akkor váltott délre, mire elkezdtek harangozni. Még száz esztendő múltával is sem tévedett egy percet sem. Itt van, ni, meg is tudom mutatni – vette elő zsebéből az óráját.
— De hát az nem is arany, hanem ezüst – jegyezte meg rögtön a hozzá legközelebb üllő.
— Ezüst a nyavalyát! Nézd csak! – És az órát, a már azóta halványuló, sötétebb színnel izzó kovácstűz fölé tartotta, amelynek színe aranylón tükröződött az órán. – Na, ugye hogy arany! – tett bizonyságot szavaira.
— És aztán mit csinál? – jött az újabb kérdés valahonnan.
— Hát zsebre tettem.
— Mit, a malacot?
— Dehogyis a malacot! – csattant fel. – Az órát!
— De a malaccal mit csinált?
— Ja, hogy a malaccal. Hát elkezdtük szétszedni. A sonkáját két lóval húztuk el innen a házig, mert felemelni nem bírtuk. A szalonnáját a vendégoldalas szekérre terítettük, mert különben lelógott volna a földre. Ott aztán körbenyestük, és a rossza mehetett a pergelőbe. Annyi töpörtője lett, hogy lőcsös szekérrel hordtuk át a szomszédba, ott meg gombos villával hánytuk fel a padlásra. A zsírját meg beleborogattuk a kútba. Az úgyis üres volt, mert a pucoláskor ugye kimertük belőle az összes vizet. A kolbászt egy szálba töltöttük. Gondoltam annyi lesz, amennyi, majd csak a végére érünk egyszer. Hát, egy hétig töltöttük, mire végeztünk vele.
— És milyen hosszú lett? – vágott újra szavába egy kérdés.
— Az eleje itt volt a tornácon, ahol ugye töltöttük, a másik meg Karcagon, annak is a túlsó felén. Na, gondoltam, se’ baj, hadd egyék ők is, aztán egyszer majd csak elfogy. Hát így is másik karácsonyra járt, mire középen összetalálkoztunk. Ott aztán megköszönték, áldott ünnepeket kívántak, aztán mehetett mindenki Isten hírével. Hát ennek már van vagy tíz esztendeje, de az utolsó darab töpörtőt még ma reggel hoztam át a szomszédból. Na, majd csak kérdezzétek meg János bátyátokat, az majd meg mondja.
— Hát a zsírból van még?
— Hiszen hogyne volna!
— De akkor vizet honnan mernek, ha a kútban zsír van?
— Hát azóta már visszajött bele a víz is. Aztán úgy szoktam, hogy, ha víz kell, akkor a tetejéről merítek, ha zsír kell, akkor meg az aljáról.
— Az aztán tényleg jó nagy malac lehetett – nyugtázta a kovácsüllőn tanyázó kis vendég.
— Ha mondom. Na, de most már hagyjatok dolgozni, mert nem érek rá veletek beszélgetni naphosszat. Hová is lenne a világ, ha a mesteremberek kíváncsi kölykökkel beszélgetve töltenék el az értékes, munkára szánt időt. – És ekkor már újra a fújtatónál állt, amelynek friss fuvallata új életet lehelt a már csak panyókán pislákoló parázsba.
A gyerekek, egy kivételével, szótlanul maradtak helyükön. Az induló, jól nevelt, illemtudó köszöntéssel búcsúzott a mestertől:
— Minden jót kívánok Sándor bátyám, a mi jó Istenünk kegyelmes áldásával.
— Na, hát hova rohansz máris? – kérdezte az öreg.
— Megyek, mert apámmal még ki kell vinni a csikókat a ménesbe.
— Hová?
— Gatályra.
— Gatályon, ménes? – csattant fel gúnyos nevetéssel az öreg Sándor. – Még hogy ménes, az a pár girhes csikó?
— Miért, hát nem az? – állt meg a kisfiú meglepődve.
— Ugyan már, ugyan! Hiszen ha egy kicsit összeszedem magam keresztülköpöm őket, mikor a legjobban el vannak terülve! Amit én őriztem, még a két háború közt, na, az volt a ménes! Annyi csikó volt benne, hogy lóháton is két egész napba került, mire megkerültem őket. Na, ott is volt aztán egy-két esetem, mindjárt el is mesélem. Hát, az úgy volt…
    És újra kezdte a mesét, amíg, az előbb még újra fehéren izzó kovácstűz át nem adta fénylő lelkét teremtőjének, és már csak az élettelen hamu tekintett a műhelyben beszélgetőkre.

Rácz Endre ©
2016 12. 19. Szerep